A lélek nem őszül – Szenkovits Péter Aranytoll Életmű-díjas újságíróval beszélgettünk a pályájáról és a szakmáról

„Belehabarodtam a színházba már gyerekkoromban, Sopronban is. Ahogy szokták mondani, ahol két tányért összecsaptak, én ott voltam.”

Ha az ember volt kollégája, aki amúgy azóta is nagyon közel áll hozzá, jeles elismerést kap, akkor beszélget erről vele. S ha történetesen mindketten újságírók, akkor abból interjú lesz. De hol is történhetne ez a diskurzus máshol, mint a hajdani közös fiatalságnak is teret adó szombathelyi Fő tér virágzó fái alatt, a tavaszi napsütésben.

Aranytoll Életmű-díjat kaptál a MÚOSZ-tól. Ezért egyrészt jár a gratuláció, másrészt viszont adódik a kérdés, hogy ebben a Budapest-központú országban miért figyelhettek fel egy vidéki újságíróra? Persze itt a vidékiséget kizárólag földrajzi értelemben gondolom és értem.

Köszönöm szépen a gratulációt! 1983-ban kezdtem a pályát, 1984 óta vagyok folyamatosan MÚOSZ-tag. Mégis azt gondolom, hogy ebben a díjban a Törőcsik Mari-könyveim „játszhatták” a legnagyobb „szerepet”. Az első két kiadás országos terjesztésű volt. Azt hiszem, ez sokat számíthatott. Vidékiként az emberben van, bennem legalábbis van, egyfajta kishitűség. De a jelek szerint a „falakat” csak-csak át lehet „törni”.

Akkor viszont még nagyobb az értéke.

Engem nagyon megtisztelt, meghatott, hogy az újságíró szakma prominensei – Kocsi Ilona, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) elnöke, aki korábban a Világgazdaságnak volt a főszerkesztője, Szále László, az egyik legkiválóbb publicista, Zöldi László, aki az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese volt, Cserhalmi Imre, aki most lesz kilencvenéves, sokunk számára etalon ő is; harminchárom évig tanított a MÚOSZ Bálint György Újságíró Iskolában – szóval, hogy a példaképeim döntöttek a díjról, ez számomra fölemelő érzés.

Adódik azonban ezen a ponton a kérdés, miként kerültél ennyire közel Törőcsik Marihoz, hogyan alakult ez a kapcsolat, ami végül mondhatni barátsággá változott?

Megtisztelt a bizalmával, de hosszú a történet. 1980-ban huszonhárom éves voltam, kiskatona. Győrben végeztem a tanítóképzőt, tudtam, hogy Törőcsik Mari ott játssza a Kurázsi mamát, és nekem azt mindenképpen látnom kell. Igen ám, de amikor lement az első felvonás, belém villant, hogy nemsokára megy a vonatom, be kell érnem a laktanyába, így nem tudom a második felvonást megnézni. „Véletlenül” volt nálam két tábla csoki, tudtam, hogy két gyereke van, a Teréz meg a Son. Tehát a szünetben bekopogtam az öltözője ajtaján, elnézést kértem a zavarásért, bemutatkoztam. Szabadkoztam, hogy a második felvonást – legnagyobb sajnálatomra – már nem nézhetem meg, de a gyerekeknek küldök két Tibi csokit. Adtunk egymásnak két puszit. Így kezdődött.

Belehabarodtam a színházba
Mészáros D. Zsolt

És hogyan folytatódott?

Amikor 1990-ben a Magyar Színész című újságot kitaláltam, úgy gondoltam, ezt csak a színészekkel együtt szabad megjelentetni. Marika volt a színészkamara elnöke, jeleztem neki, mire készülök. Örült neki. Megírta az első lapszám beköszöntőjét. Nem sokkal ezután Szombathelyre jött, kamarai elnökként tájékozódni, segíteni színház-ügyben. A szombathelyi tévések megkértek, készítsek vele interjút. Megtiszteltetésnek éreztem a feladatot. Az MMIK színpadán zajlott a felvétel. 1995-ben pedig, nem sokkal a hatvanadik születésnapja előtt, Benkő Sándor fotós kollégámmal, barátommal elmentünk hozzá Szolnokra. Marikát megleptük a kedvenc virágával, fehér margarétával. Vittünk birsalmát is, tudtuk, már gyerekkorában az volt a legkedveltebb gyümölcse. A színházi öltözőjében csodálatos beszélgetésünk volt. Életem egyik legjobb interjúját ott készíthettem. Kisétáltunk együtt az általa annyira szeretett Tisza-partra. Benkő Sanyi isteni képeket készített róla. Amikor Panni nejemmel vártuk Budánkat – aki a hetedik lombikbébi-próbálkozáskor fogant meg –, meglátogatott bennünket Harasztifaluban élete párjával, Maár Gyula filmrendezővel együtt. Buda születése után ismét eljöttek. Idővel egyre bensőségesebbé vált a kapcsolatunk. Sokszor olyasmiket is elmesélt, amiket egyébként másoknak nem.

Most érünk a történet kezdetére tehát, a pályád elejéhez, hiszen mindezt meg is kellett írni. Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy neked újságírónak kéne lenned, hogyan és hol kezdted?

1957-es vagyok. Sopronban születtem, ott végeztem a Széchenyi Gimnáziumban, aztán a Tanítóképző Főiskolára kerültem Győrbe. Harmadéves koromban a Kisalföld című napilap hirdetett gyakornokképzőt. Jelentkeztem. Fölvettek. Életem első interjúját Mensáros Lászlóval készítettem, aki A XX. század című, káprázatos, kultikus előadóestjével vendégszerepelt Győrben. Mivel már akkor is a színház szerelmese voltam, mindenképpen ott szerettem volna lenni a Kisfaludy Színház új, impozáns épületének 1978-as őszi avatóján. Ezért jelentkeztem jegyszedőnek. Megfeleltem. Jegyszedőnek-nézőirányítónak vettek föl, és délutánonként, kora este mentem oda, napközben meg suliba jártam. De már gyerekként belehabarodtam a színházba, Sopronban. Ahogy szokták mondani, ahol két tányért összecsaptak, én ott voltam. Anyukám felöltöztetett, nyakkendő, zakó; délutáni előadásra vett nekem jegyet, és boldog voltam, hogy ott lehettem. Mindig is volt véleményem a látottakról, de, érdekes módon, szerepelni sose vágytam.

Mondhatjuk, hogy '79 óta vagy aktív újságíró?

Az csak kóstoló, próbálkozás volt, utána rövid ideig tanítottam, jött a katonaság, majd népművelőnek kerültem Balatonalmádiba, a Panoráma Klubba. Viszont onnan küldtem írásokat a Pozsgai Zoli bácsinak, azaz Pozsgai Zoltánnak, aki a Vas Népe főszerkesztője volt akkor. Ezután, 1983. április 1-jén, a Benkő Sanyival egy napon kerültünk az újsághoz (Vas Népe – a szerk.). Huszonhat éves voltam akkor.

Ekkor viszont még a rendszerváltás előtt vagyunk; milyen volt 1989 előtt, az átkosban újságírónak lenni? Érezni lehetett a párt figyelő tekintetét?

Nem igazán. Bár egyszer-kétszer kapacitáltak, legyek párttag, ám ezt azzal tudtam kivédeni, hogy erre én még éretlen vagyok. Akadt egy-két téma, persze, amiről nem lehetett írni, ilyen volt mondjuk a gyenge almatermés, máskor meg éppen az almadömping, vagy történetesen a kábítószerezés… Az evidens volt, hogy az „ideiglenesen hazánkban tartózkodó” ” szovjet csapatokról eszünkbe sem jutott írni. Ebbe nőttünk bele.

’89 után azért szabadabb lett a szakma, emlékszem, amikor a Vas Népe német tulajdonban volt, akkor dolgoztunk ott együtt, és a tulajdonost a profiton kívül más nem nagyon érdekelte. Ott volt egy kis szabadabb fuvallat. 1989-től 2000-ig lehetett ezt érezni. De azért térjünk vissza rád. Elég nagy vándormadár voltál.

Minden vágyam az volt, hogy az Esti Hírlaphoz kerülhessek. 1988 nyarán ez meg is valósult. Fantasztikus kollégákkal találkoztam, például Bernáth Lászlóval, Harangozó Mártával, akik a példaképeim voltak. Ősszel beugrott hozzám a Blaha Lujza téri „sajtóházba” Horváth Szilárd kollégám, azzal, hogy esetleg lenne lehetőség új lapot készíteni Szombathelyen, mit szólnék hozzá? Elindult bennem az a bizonyos hangya.

Legfeljebb disszidálok
Mészáros D. Zsolt

Ez volt a Tér-kép.

Igen. Otthagytam az Esti Hírlapot, a nagy vágyálmomat; a főszerkesztő meg is orrolt rám, de aztán csak-csak megértette. Amúgy nagy pártember volt. Novemberben még „fehérterrorozott” Grósz Károly a budapesti sportcsarnokban, ehhez képest mi megcsináltuk az ország második független lapját a Reform után. Vidéken az elsőt. 1988. december 18-án jelent meg a próbaszám. Hát, a zabszem azért a fenekemben volt. De azt gondoltam, hogyha megismétlődne ’56, akkor legfeljebb kimegyek nyugatra, „disszidálok”.

Akkor a Tér-kép fogalom volt.

Feszegettük a határokat, fantasztikus csapat volt! Bizonyára sokan emlékeznek még ma is arra a címlapra, amin úszkált egy unikumos üveg, rajta Grósz Károly fotója… „Jézus Mária, gyerekek, ebből mi lesz? Hú-ha’!” 1989. március 15-én pedig ott „szobrozott” egy „tégla” – besúgónak, spiclinek is nevezhetjük akár – a Kiskar utcai szerkesztőség bejáratánál. Féltünk is, nem is. De aztán nem lett semmi. Merthogy végül is a világ nagyhatalmai megegyeztek egymással… Nem mi kapartuk ki azt a bizonyos gesztenyét, azért ezt valljuk be.

És jött a Vas Népe újra.

1991-ben tértem vissza, mint a hírrovat vezetője. Akkor már, Lengyel Sándor főszerkesztősége idején, szabad lapot lehetett készíteni. Az üzleti hátteret nem ismerem, de azt, hogy szabad lap volt, amiben korrekt hangnemben, nyíltan, őszintén lehetett írni, az egyértelmű. Már nem működött bennünk a belső cenzúra sem, ami régebben azért még igen. Közben pedig megjelentettem a már említett Magyar Színész című lapot, időszaki kiadványt.

Jól emlékszem rá. Hányat is adtál ki?

Tizenhármat egyhuzamban, aztán elszórva még hármat vagy négyet. De az első tizenhárom számból készült egy könyv, amiben te is részt vettél, hála Istennek, méghozzá nagyszerű interjúkkal. Faludy Györggyel, ha jól emlékszem.

Ő volt, igen.

De volt más is.

Hobo.

Tényleg. Nos, ez a kötet 1997-ben jelent meg. Törőcsik Mari és Gera Zoltán mutatta be Budapesten, a Váci utcában, a Libri könyvesboltban. Csapatmunkában készült, fajsúlyos interjúk kaptak benne helyet: Csernus Mariannal, Csomós Marival, Gábor Miklóssal, Sinkovits Imrével, Darvas Ivánnal, szóval a legnagyobbakkal is. A Magyar Színésznek adta élete utolsó interjúját Makay Margit, Gobbi Hilda… Valamennyi újságíró kollégám önzetlenül alkotott, honorárium szóba sem került. Elfogult vagyok, persze, de mégis kimondom: csodálatos – közösségi – kötet született. Ma már többen is színháztörténeti kiadványként tartják számon.

Milyen interjú is volt?
Mészáros D. Zsolt

Eljutunk szép lassan a mához. Hol tart most az újságíró szakma és az újságírás?

Szombathelyen, hála Istennek, szabad a sajtó! Ám országos szinten tragikus a helyzet. A népbutítás, az agylúgozás, a hatalmi érdekek kiszolgálása megy majd’ minden szinten, és ez tragédia. Néhány független újság, hírportál maradt. Az őszinteség, a hitelesség, a nyíltság, a tolerancia, az egymás megbecsülése, a kézfogás egymással, ez mind-mind fehér hollónak számít. Pedig óriási a tét: a következő generációk sorsa! Muszáj megmutatnunk, hogy a tisztesség, a korrektség, a nyíltság, a nyitottság, az elfogadás, a befogadás egyetemes emberi, európai, magyar érték. Miként is lehet olyan, hogy adott témában nem szólalhat meg – nem kaphat szót – az összes érintett fél? A hatalmi arrogancia merénylet az ember, az emberség, az emberiség ellen.

Voltak régebben alapszabályok.

Így igaz. Pontosan azok, amelyeket említettem. Ezeket bizonyos „nagyúri”, „fejedelmi” körök önkényesen kisatírozták. Nem lehet más vélemény? Le kell söpörni, el kell taposni a másikat? Aki nem bólogat, az nem is magyar? De hiszen ugyanabban a hazában élünk. Meg kellene találnunk egymást! Én legalábbis ezen vagyok, de tudom, hogy ti is.

Viszont ne tagadjuk, hogy nyugdíjas vagy már, de még írsz. Meddig?

Gobbi Hilda mondta abban a bizonyos legutolsó interjújában, hogy „a lélek nem őszül”. Valamiért itt vagyunk ezen a bolygón. Európánkban. Magyarországon. Amíg hittel, energiával, egészséggel – legyünk bármennyi évesek – bírjuk, addig, hiszem, segítenünk kell az utánunk jövőket. A diákság, az egyetemisták, az ifjúság küzdelmét. A tisztaság, a tiszta hang érvényre jutását, a kollaborációmentes közéletet! Az értékek, a követendő példák, az önzetlen közösségi cselekedetek bemutatásával is. Az öt éve újraindult Savaria Fórumban ezt szabadon megtehetjük kiváló kollégáimmal együtt. Számomra ugyanúgy példakép dr. Széll Kálmán professzor úr, mint Fehér Renátó költő. A Jóisten tenyerén Törőcsik Mari című könyvem harmadik, bővített kiadásának előszavát a kilencvennyolcadik évében járó főorvos úr írta, utószavát a fiatal irodalmár. Más generáció, egészen más világnézet képviselői. Mégis kezet tudtak, tudnak nyújtani egymásnak Törőcsik Mari kapcsán. Aki egyetemes, európai, magyar művész/ember. Aki nem ismert lehetetlent. A Markusovszky kórházi betegágyán, a legeslegutolsó pillanatban sem. Soha nem felejtem el kedves instruálását: „Péter, igyekezzen mindig egyszerűen, tisztán írni. Legyen ott a kobakjában: a Mariska ezt sugallja magának!”. Szóval, addig szeretnék még írni, amíg meg tudok Neki felelni.

A lélek nem őszül
Mészáros D. Zsolt

Névjegy:

Szenkovits Péter (Sopron 1957) újságíró-szerkesztő.

1983-ban gyakornokként kezdett a Vas Népénél, 1984-től tagja a MÚOSZ-nak. Dolgozott az Esti Hírlapnál, az egyik alapító szerkesztője a Szombathelyen, 1988 végén útjára induló Tér-kép című független nyugat-magyarországi hetilapnak.

1990-ben adta ki a Magyar Színész című lapot. A Vas Népe hír rovatvezetője volt, irányította a Kisalföld soproni szerkesztőségét, utóbb szabadúszó lett, majd ismét a Vas Népe következett, amit 2014-ben hagyott el végleg. Ezután hét évig napközis nevelő volt Toronyban. 2019 májusától a Savaria fórumban publikálja írásait.

Első könyve a Magyar Színész, amit a Fény-emberek követ, ami Magyarország első e-book sorozatában is napvilágot látott. További, (zömében interjú) kötetei: Meg tudod csinálni, Nincs lehetetlen, Hidak egymáshoz, Megfogni egymás kezét 1956-2011, Rajtam is múlik, A létezés hullámverései…

A Jóisten tenyerén című Törőcsik Mari könyvének 2016-os szombathelyi premierjét megtiszteli jelenlétével a könyv főszereplője, 2021-ben adja ki a második, 2023-ban a harmadik, bővített kiadást. Vas Népe-nívódíj (1998), Weöres Sándor-díj (2021), Aranytoll Életmű-díj (MÚOSZ 2024) Felesége: dr. Simon Annamária háziorvos, gyermekük Buda, egyetemista.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt, vagy facebook messengeren ide kattintva. Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Kultúra