Amikor Juhász Sándor 2011-ben kitalálta a Tüske kupát, akkor valószínűen többet tett a kallódó magyar fiatalokért, mint bármely kormányzat, bármely színekben. Eddigre az utcán, a flaszteren nevelkedő gyerekek már kenték-vágták az internetről lefigyelve az MMA világsztár bajnokait, le Bannert, Sefot, Bonyanskit, Badi Harit, és könnyesre röhögték magukat Bob Sappen, vagy a koreai óriáson, majd visszamentek az utcára, és hamar megtapasztalták, hogy nem csak az a legény, aki üt, hanem akit ütnek, az is.
A filmművészetben erről a Harcosok Klubja mesél. A mi utcai filmünknek a vége, persze, javítónevelő, meg börtön, onnan ki, majd újra vissza, szar az élet, látták be nagyon hamar Nyíregyházán, Soroksáron, Győrben, Ózdon a fiatalok.
Amikor az indiai kormányzat (amelyről tudja a kedves olvasó, hogy a világ harmadik legdinamikusabban fejlődő gazdasága), belátta, hogy kell tenni valamit az erőszak ellen, kitalálta a birkózó klubok rendszerét, amiben az első sporttársak a börtönből jöttek, hozták ölükben láncaikat, és a vasgolyót. Két problémát is megoldottak: találtak egy csomó fantasztikus tehetséget, másrészről az utcán is csökkent a gettóháborúk erőszaka.
Olyan mázlim volt, hogy hétvégén Kovács Attilával - MMA bajnok, sűrű egy gyerek - együtt kommentárkodhattam egy tévétársaságnak, így láttam közelről a módszer hazai alkalmazását. Itt azt értem, hogy van két-három alom, az élükön olyanokkal, akik a nyerő szisztémát játsszák meg, az utánpótlást, a gyerekeket. Valaha, amikor még nagy volt a Fradi, ugyanez volt az isteni gondolat, a saját nevelés, jöttek a gyümölcsök, Nyilasi, Gera, Huszti, de még mind a mai napig pályára lépő Lisztes Krisztián is, tisztelet neki. (Hogy az öreget sem dobjuk el, az itt a ketrecben véresen bebizonyosodott.)
De térjünk vissza a Gerevich Aladár sportcsarnokba, ahol a lézerfényeket próbálják belőni. Persze, kell a diszkó, kellenek a jó nők, formás fenekeikkel, hisz nincs ennél nyugtatóbb kép a sok erős férfi test után. A ketrec egyetlen lakója a fehér ruhás bíró, akinél nagyobb hatalmat nehéz elképzelni, tekintve, hogy ő dönti el egyedül, ki nyerte a mérkőzést. Viszont nem szólhat bele nagyon a bunyóba, csak ha valaki gégét tör, vagy lágyékon térdel. Itt mindenki maga a bírája, meddig bírja a fájdalmat, mert ahogy hármat koppant a földön, vége a küzdelemnek. Csak egy lehet a győztes, és ezek nem olyan fiúk, hogy a szenvedést hamar feladják, ilyenkor dönt a bíró. A vér időnként fröcsög. A vér annyira nem számít, mint a boxban, itt természetesnek veszik. A színe piros.
Pitt Bull klubok nyíltak szerte az országban, és azonnal kimondták a legfontosabbat, amit üzenni lehet a gyereknek: közénk tartozhatsz. Ezt csak az tudja igazán értékelni, akinek nincs sem apja, sem anyja, csak az ágya. Ezt azért mondom, mert amikor a korábban intézetes, tizenhat éves Vaddisznó elindult az ellenfele, a nála többet élt, és nagyon laza Tarzan felé, olyat láttam, ami már nem gyerekeknek való. Egy őrült keresztes vitéz, pusztakezes harcos, aki a busidó parancsa szerint vagy győz, vagy meghal, nekirontott a menekülésre nem alkalmas ketrecben ellenfelének. Félelmetes volt nézni, amint az öreg harcosokat törte össze mindent elsöprő fanatizmusával. Ahogyan az is a zen birodalmába tartozik, hogy mégis megállította egy rúgó láb, pontosan, és erősen, a borda ketté is törhetett, mert később láttam őt a sötétben sírni. Csak kicsit - a fájdalomtól és a vereségtől lehet. Én azért csodáltam őt, törött bordával is. Tudom, hogy nem lesz belőle matematikus, de lehet, hogy az ő életét a sport váltja meg, és látom, hogy ezt senki nem akarja nála jobban.
Az én kedvencem Szombat Patrik volt. Alapesete annak, hogy óriási hiba a külsőből ítélni. Kedves, mosolygós fiú, a tekintete szelíd, legszívesebben a lányos anyák kívánnak maguknak ilyen férjet. Magasra nőtt, de nem tűnik erősnek. Egy a bibi vele, tavaly megnyerte a Tüske kupát, szemtelen zöldfülű. A vikingek lehettek ilyenek, végtelen kedvesek a farmon, de ha hajóra szálltak, szörnyűséges tetteikhez csak a kalandozó magyarok foghatók. Patrick, ha bírta szuflával, fölugrott a magasba, és a térdével orrba nyomta ellenfelét, aki ennek sohasem örült.
Most is pusztított, de a szerencse forgandó, főleg akkor, ha még fiatalabbak ugatnak hátulról a kennelből. Mozsi Attila, Morzsi kutya nálam fel lenne mentve tornából, puha, szétfolyós bambának látszott. Látva meccseit arra gondoltam, újra előveszem Alport: Előítélet című könyvét, mert a srác szénné morzsolta a földön ellenfeleit, bizony, soha nem árt, ha az ember jár birkózó klubba is.
A Gála végén az öregek mindenkit lerendeztek egy perc alatt, ezen bizony szomorkodtunk is, hisz a fiatalok küzdelmét a profi MMA-sok küzdelme koronázta volna meg. De az Ősmagyar Hatureczky Zsolt a huszonhárom évével, és jiu-jitsu tudásával hamar lerendezte a kérdést, ki is a főnök a falkában. Felföldi talán még ennyit se töltött a ketrecben, azonnal bekulcsolta ellenfelét, aki örült, hogy volt még ereje lekopogni. Na, mindegy, még elnéztem volna pár meneten át, de hát ők tényleg világ- és európabajnokok, ahogyan a VIP-ben ücsörgő Növényi Norbert is az. Voltak itt szerbek, ukránok (Tóth István néven), horvátok, de sok vizet nem zavartak. Azért egy moldáv birkózó vagy egy szumós jót tett volna még a cuccnak.
Kérdezem két horog, körrúgás, és leszorítás között Kovács Attilát: te, és biztos, hogy nem mennek vissza az utcára? Azt mondja: ők már nem. Egy nap két edzés. Az is durva. Folyamatosan verekednek, örülnek, ha este elérik az ágyat.
Ne legyen magunkról illúziónk: amikor a stadionokban végigizguljuk a Real-Barca rangadóját, ugyanazt a háborút játsszuk le, ami a történelemben szokás volt, és ma, pacifista módon, sportot csináltunk belőle. A szerb-magyar vízilabdadöntő mindig is több volt egy sima sporttársi versengésnél. Itt, a ketrecharcban őszintébbek, az archaikus formát használják, félmeztelenül, picinke kesztyűben, de minden innen indult. A történelem, például. De nyugi, ez már egy jobb világ. Mielőtt Káin lesújtana, Ábel kopog.
(A címlapfotó ninj4-z3k3 munkája.)
