Amikor egy – legalábbis külsőleg - viszonylag színvonalasnak tartott, egykor jó hírű szombathelyi vendéglátóhelyen egy üveges sört kértem, a fiatal pultos lány nekem szegezte a kérdést:
Adhatok poharat is hozzá?
Elcsodálkoztam, ő pedig azon csodálkozott, hogy én csodálkozom.Természetesen – válaszoltam, - elvégre nem kocsmában vagyunk.
, bár a szakma klasszikus szabályai szerint ott is külön kérés nélkül kellene poharat adni.
Tudja, vannak, akik itt is üvegből isznak, azért kérdeztem.
Mondhattam volna, hogy a színvonal megtartása az üzletvezető és a személyzet dolga, de inkább lenyeltem a megjegyzést. Aztán egy másik, egykor szebb napokat látott presszóban is hasonló kérdést szegezett nekem a pult mögött álló, hasonló korú személyzet. „Poharat is kér?” Ismét csodálkoztam, s ő ugyanúgy visszacsodálkozott, mint fentebb említett kolléganője. Úgy éreztem, hogy sarki kocsmába tévedtem, pedig nem állt szándékomban.
Mikor már a negyedik helyen találkoztam ilyen kérdéssel, már nem is csodálkoztam, inkább elgondolkodtam. Lehet, hogy manapság ezt így oktatják, s lemaradtam valamiről? Az biztos, hogy anno a vendéglátó vállalati időben egy színvonalasabb, kellemes hangulatú, profi személyzettel működő vendéglátóhelyen ilyen kérdés nem hangozhatott volna el. A poharat automatikusan adták volna az ital mellé, az üvegből ívó vendéget pedig figyelmeztették volna, hogy nem sarki kocsmában vagy lerakatban tartózkodik.
Igaz, manapság az alaposan visszaesett forgalom miatt sok mindent elnéznek és megengednek a vendégnek, de azért szakmai alapkövetelmény (lenne), hogy az üveges sörhöz odategyék a poharat is. Aztán vagy visszaadja a vendég, vagy egyszerűen nem abból iszik, hanem az üvegből. Ezek után már azon sem csodálkoznék, ha az étteremben az étel tálalásakor a felszolgáló megkérdezné: Evőeszközt is adjak hozzá?
