- Ha Aida, akkor az első kérdés, hány saru készül a szombathelyi produkcióra. Mekkora statisztériát tervez?
- Körülbelül 140 színpadi szereplővel dolgozunk majd, úgyhogy sok saru készül.
- Hogy férnek el majd az Iseum színpadán?
- Mindössze egy jelenetben, a második felvonásban szerepelnek ennyien együtt, de akkor is mozgásban lesznek, vonulnak. Korántsem dolgozom akkora statisztériával, mint például Jászvásáron, ahol kőszínházban adtuk elő az operát, 180 szereplővel. Itt speciális a tér, amihez alkalmazkodni kell.
- Lesznek gyerekszereplők, kis balett táncosok, velük indul a szombathelyi próbafolyamat.
- A mór rabszolgák táncán túl úgy tervezem, kihozom a gyerekeket a második felvonás fináléjára, a győzelmi jelenetre is - habár Verdi operájában ez a momentum nem szerepel. Annyi illúzióm maradt az emberiséggel kapcsolatban, hogy a gyerekek még romlatlanok. Ezért, amikor az etióp foglyok megjelennek a színen, a gyerekek veszik észre, hogy segíteni kéne, ők mennek oda, és szedik le a foglyok kezeiről a köteleket. Még olyan apró változtatásokat is tervezek, hogy például Verdi külső karait láthatóvá teszem, és jelmezbe bújtatom a főpapnőt, akit a hagyományos rendezésekben a tapsrendekbe be se tesznek, mert a színfalak mögött énekel. Én őt is kihozom.
Az opera hangulatát szeretnék visszaadni
- Mennyire alkalmas helyszín az Aidához az Iseum?
- Teljes mértékben, a szombathelyi Isis szentély az Aida cselekményének élő díszleteleme. A harmadik felvonásban ugyanis a főpap azt mondja Amnerisnek, a fáraó lányának, hogy „gyere velem Isis templomába, és imádkozz hajnalig”. Az operában még további két templom is szerepel, Vulcanus templomában például Ptáh istenhez imádkoznak. Ami azért is érdekes, mert jól érzékelteti, az Aida nem úgy történelmi opera, mint mondjuk a Don Carlos vagy a Tosca, ahol a cselekmény konkrét történelmi eseményekhez kötődik. Vulcanus temploma itt egyértelműen római kapcsolatra utal, de mint tudjuk, a több ezer éves egyiptomi és a római történelem összecsúszik, elég, ha Antonius és Kleopátra történetére gondolunk. Egyáltalán nem baj, sőt előny, hogy egy római Isis templom előtt játszhatunk.
- Az Aidát megaprodukcióként szokás színpadra állítani, minél lehengerlőbb a látvány, annál szuperebb a produkció. Mennyire lesz korhű a díszlet és a jelmez?
- Stilizáljuk. A tömegmozgatáshoz lépcsőket és egy emelvényrendszert építünk, az előszínpadunk pedig, amit Székely László díszlettervezővel kitaláltunk, tíz méter széles lesz. Már az elején elvetettük, hogy az Iseumot kitakarjuk, helyette a látványt fényekkel és a tömeg mozgatásával kívánjuk fokozni. Nem a historizmusra törekszünk, hanem az opera hangulatát szeretnénk visszaadni. Az sem szándékunk, hogy egy futurisztikus színpadképet hozzunk létre, ahol az etiópokat marslakóknak ábrázoljuk. Én a zene felől közelítek, számomra elsődleges, Verdi zenéje milyen hangulatot áraszt. A lényeg, hogy az opera elérjen az embereik lelkéig, persze, akinek még van.
- Ez nem hangzik túl optimistán.
- Mindenesetre nagy állatbarát vagyok. Van két sziámi cicám, akik közül az egyik épp beteg, miatta nagyon aggódom. Az állatokat tényleg nagyon szeretem.
Nem az élő elefántoktól lesz jó egy előadás
- Felvonultat az előadásban élő állatokat, elefántokat vagy lovakat?
- Jogos a kérdés, mert nagyon sok mega-Aida produkcióban elefántok és tevék trappolnak, de szerintem nem ettől lesz jó egy előadás. Úgy gondolom egyébként, hogy ez állatkínzás. Ez a történet, az én olvasatomban nem arról szól, hogy minél robosztusabb díszleteket, papírmasé pálmafákat és élő állatokat zsúfoljunk be, hanem az emberi lélek belső történéseiről. Ez az opera számtalan izgalmas emberi kérdést vet fel. Például ott van Amneris, az egyiptomi király lánya, aki szép és fiatal, és aki azt gondolja, minden, a szépség és a hatalom is adott ahhoz, hogy a fiatal harcost, Radamest megszerezze magának. Felveszi a kesztyűt és szembemegy szolgálójával, Aidával. Számomra ezért is fontos, hogy ne egy hatszáz kilós királylány játssza el ezt a szerepet, ne járjon lehetőleg bottal a színpadon - volt erre is példa.
- Akkor nem ilyen lesz a szombathelyi Amnerisz?
- Dana-Liliana Ciuca Matteit ezért is hívtam át a iași-i produkcióból, mert minden kritériumnak megfelel, amit én erről a szerepről gondolok: szép és tehetséges. Számomra ez az egyik legizgalmasabb karaktere az operának, aki hatalmas jellemfejlődésen megy át: gőgös uralkodólányból ember lesz. És akit én személy szerint a legvégén nagyon sajnálok, mert ő a történet igazi vesztese. Aida (Lukács Gyöngyi), a címszereplő rabnő, Amonasro etióp király lánya hozzá képest jóval tisztább képlet, persze attól még kiváló szerep.
Ezért szeretem ezt a darabot, mert roppant érdekes emberi történésekről szól, függetlenül attól, hogy milyen jelmezbe bújtatjuk a szereplőket. Olyan alapkérdéseket feszeget, hogy hogyan alakulnak az érzelmek, és mi is a szerelem. Mert az mindenkinek más jelent – ez az emberiség egyik legnagyobb problémája.
Jó előadáshoz nem kellenek szkafanderek, sem perverziók.
- Talán ez az a szint, amivel az operát a fiatalokhoz közel lehet hozni? Nem feltétlenül a pálmafák és az elefántok.
- Azt gondolom, igen. Amikor tavaly Barcelonában, az ottani operában a művészeti igazgatóra vártam, arra lettem figyelmes, hogy hihetetlen monstrumok rohangáltak körülöttem, és németül beszéltek. Az egész csapat Bayreuthból érkezett, Wagnert készültek játszani. Csak ültem ott, belesüppedve a fotelbe, és azon töprengtem, vajon egy civil, akinek semmi köze sincs az operához, ha meglátja ezeket a figurákat, vajon mit gondolhat? Hát nem jót! Én hiszek abban, hogy egy jó előadáshoz nem kellenek szkafanderek, sem perverziók. Persze tiszteletben tartom, hogy vannak, akik ezt másként látják, és más stílusban dolgoznak, de én másban hiszek.
- Járja a világot, rendezett Kínában is. Hol érzi magát leginkább otthon, itthon, Romániában vagy Olaszországban?
- Azt hiszem, ahogy egy interjúban nemrég egy kollégája találóan fogalmazott, nekem három hazám van. Magyarországon születtem, itt élek Budán, fent a várban, de szeretek Romániában is dolgozni, ahol a társulatokról csak jót és még annál is jobbat tudok mesélni. A másik otthonom Itália, ha most befejezem az itteni munkát, hazamegyek Budára, felmarkolom a cicákat, és irány Olaszország, ott töltöm az augusztust. Közben egy új szerelem is lett, ha tetszik a negyedik, ez Barcelona. Nem gondoltam volna, hogy még ilyen intenzív érzelmi hullámokra is képes leszek, de tényleg beleszerettem abba a városba.
- Mi talált meg ott, ami még Olaszországból is hiányzik?
- A legfontosabb Antoni Gaudí, nem tudom leírni, milyen hatást tesznek rám az épületei. Az ő sírjánál pontosan ugyanazt éreztem, mint Szent Ferencénél. Barcelonában hihetetlen impresszív világ épült fel, ami nekem nagyon imponál. Velencét is nagyon szeretem, sokat is vagyok ott. De aki egy napra megy oda, az inkább ne is menjen! Minimum egy hónapot el kell eltölteni ahhoz, hogy megtaláld azokat a részeket, amelyek turistamentesek. Mert a turizmus tönkreteszi a városok lelkét. A budai várban lakom, ott is megélem ezt, mint a sáskajárás, a turisták letarolnak mindent.
Éveken át dolgozott a három tenorral
- Szakmai szerelmek?
- Sajnos ők már jórészt mind meghaltak.
- Milyen volt éveken át a három tenorral, Jose Carrerassal, Placido Domingoval és Luciano Pavarottival együtt dolgozni?
- Jó, ők azért nagy figurák. Érdekes volt megfigyelni, hogy alakul ki és formálódik egy ilyen együttműködés. Domingóról senki nem gondolná, hogy milyen elképesztően görcsölt Pavarottitól, egészen az előadásig. Karrierjének jó része arról szólt, hogy őt Pavarotti nyomasztotta, mert hangját tekintve Pavarotti különlegesebb volt. De nem kell ahhoz világsztárnak lenni, hogy valakivel jól lehessen együtt dolgozni, sőt én kifejezetten nem kedvelem azokat az „operaénekeseket”, akik nem művészi eszközökkel igyekeznek felhívni a figyelmet magukra. Hét évig magam is tanultam énekelni, úgyhogy tudom milyen a színpadi éneklés.
- Miért szakadt meg az énekesi karrierje?
- Mert hiába vettek fel Olaszországba, az ottani konzervatóriumba, ösztöndíjasnak, nem engedtek ki. Két évem ráment, de csöppet sem bánom, hogy végül így alakult. Most egy pályáról kifelé menő énekes lennék, hiszen ötvenen túl már azt mondják egy operaénekesre, hogy öreg. Vannak ellenpéldák is, de rendezőként még előttem a világ.
Ahogy tapasztalom, manapság az énekesek menedzselése is válságban van, mert az impresszáriókat általában már tényleg csak a pénz érdekli, nem a hangok, úgy alakítják az énekesek karrierjét, hogy abból nekik minél több hasznuk legyen. Az énekes azonban kényes hangszer. Egy fiatalt bedobnak, futtatnak egy darabig, aztán ha elkopik, eldobják és jöhet a következő. Egy elrontott hangot visszaépíteni azonban roppant nehéz. Megváltozott az operajátszás is, ennek jó és rossz oldala is van. Az operák nincsenek annyira az énekes-sztárokra kiélezve, mint régen. Az más kérdés hogy a sztárság ekvivalens-e a művészi nagysággal? Szerintem nem.
A szemem előtt játszódott le, Pavarottiból hogyan csináltak világsztárt. A birtokomban lévő hangfelvételekből tudom összerakni, hogy milyen hatással volt ez rá, mint énekesre. Hát nem jó. A legjobb felvételei a sztársága előtti periódusban készültek. De nehéz história ez – hiszen az operához hozzátartoznak a nagy személyiségek is. Másrészt nagyon sokszor dolgoztam, szép eredményekkel, teljesen kezdőkkel.
- Itt Szombathelyen a sok száz szereplő közt megannyi kezdő lesz, olyanok is, akik még életükben nem láttak színpadot. Nem nehéz így, hogy a másik oldalon ott áll majd Aidaként Lukács Györgyi?
- Nem, ettől szép feladat. A színpadon mindenki, a néhány pillanatra megjelenő statiszta is nagyon fontos szereplő. Sokat fényképeztetem a próbáimat, épp azért, hogy utólag kontrollálható legyen, mert tényleg nehéz egyszerre 140 szereplőt megfigyelni és egyből korrigálni. Ebben segítenek a felvételek. Viszont hiszem azt, hogy a kóristától a statisztáig az emberek szeretnek jót csinálni. Az pedig, hogy milyen lesz egy előadás, jó részt rajtuk is múlik. Mert ha egy énekkari tag lazít a színpadon, a közönség megérzi, hogy valami nem működik. Sok múlik azon, nekem rendezőként mennyire sikerül felkelteni bennük is az ambíciót. Szóval fel van adva a lecke:)
Mielőtt nekiállok rendezni, több különböző célvonalat tűzök magam elé. Hogy végül hányadikig jutunk el, az előre kiszámíthatatlan, bármit kitalálhatok, ha a szereplők nem jönnek velem, vége. Viszont ha sikerül egymásra hangolódni, sokan együtt tényleg csodát művelhetünk.
Verdi: Aida
2013. július 26. (esőnap: 27.) 20:30
2013. július 28. (esőnap: 29.) 20:30
Aida: Lukács Gyöngyi
Radames: Kiss B. Atilla
Amneris: Dana Liliana Ciuca Mattei/ Dobi Kiss Veronika
Amonasro: Alexandru Agache
Egyiptom királya: Berczelly István
Ramfis: Dan Popescu
Hírnök: Andrei Fermesanu
Főpapnő: Lusine Sahakyan
Amneris udvarhölgyei: A Iasi Román Nemzeti Opera Női Kara
Debreceni Operakórus
Kolozsvári Magyar Opera Balettegyüttese
Attitude Balettiskola
Savaria Szimfonikus Zenekar
Karmester: Medveczky Ádám
Díszlet: Székely László
Jelmez: Czubor Zsuzsa
Koreográfus: Adrian Muresan
Rendezőasszisztens: Halmágyi Evelin (Kolozsvár)
Színpadmester: Tóth Márton
Fővilágosító: Kőhalmy György
Zenei rendező: Matz Ádám
Rendező: Kürthy András
