A volt és a most leköszönő nemzetis igazgató, a két kutyatulajdonos soha sem játszott még együtt darabban, és ezt a hagyományt pont akkor törik meg, amikor annak a legnagyobb súlya van (az utolsó órában). Amikor pár hónap, és a Nemzetinek új ideológusa-direktora lesz. Generációjának egyik legkarakteresebb színész-rendezőjével, Alföldi Róberttel a napsütötte teraszon, egy cigarettaszünetnyi időre találkoztunk.
- A kutyust mindenhová magaddal viszed?
- Ahová csak tudom, igen - így nagyjából mindenhová.
- Ne haragudj a megjegyzésért, nem egy pedigrés kutyának látszik. Hogyan került hozzád?
- Szőke András taliándörögdi kutyájának kölyke, már tíz éve velem van, és szinte mindenhová elkísér.
- Szereti a kutyus a színházat?
- A prózát kevésbé, a zenés darabokat annál inkább:)
- Nem emlékszem rá, hogy az elmúlt tizenöt évben bármikor játszottál volna Szombathelyen.
- Képzeld el soha, és nemhogy nem játszottam, de még életemben nem jártam Szombathelyen! Ne kérdezd miért, nem tudom.
- Még annak idején osztálykiránduláson sem?
- Nem. Azóta is ritkán turistáskodom, durván 25 éve nincs rá időm, ha van egy szabadnapom, inkább otthon maradok és alszom. Szombathelyből most is csak a színházat láttam, de az elképesztő.
- Izgalmas párhuzam, hogy öt éve az akkori igazgató, Jordán Tamás ezért hagyta ott a Nemzetit, hogy Szombathelyen színházat alapítson. Nyomon követted?
- Már csak azért is, mert ha öt éve Tamás nem gondolja úgy, hogy inkább Szombathelyen alapít színházat, és nem marad tovább a Nemzetiben, én sem kerülök oda. De bennünket, szakmabelieket is roppantul érdekelt, hogy egy új színház létesül Magyarországon, különleges ügy volt. Ahogy az is, hogy Jordán Tamás igazgatói kinevezését meghosszabbítják-e, vagy sem. Izgulni kellett. Az azonban, tegyük hozzá, azért elég szomorú, hogy miután valaki összegründol egy színházat, annak három év után izgulnia kelljen azon, hogy vezetheti-e tovább az intézményt vagy sem. Ilyen csak a mi országunkban fordulhat elő. De szerencsére ebben a városban a normalitás győzött.
- Most, hogy pár hónapon belül lejár az igazgatói mandátumod, nem alapítasz egy sajátot, mint tette azt Jordán?
- Nem, ehhez egy másfajta személyiségtípus kell, mint amilyen én vagyok. Tamás 70 éves, én 46 vagyok. Most, hogy együtt próbáltunk, és elég sok időt töltöttünk egymás társaságában, többször rá kellett szólnom, hogy ne lelkesedjen már, hogy „maradjál már nyugton” – hihetetlen, lenyűgöző ember. A tréfát félretéve valóban úgy gondolom, hogy ő az a személyiségtípus, akit az hajt, az inspirál, hogy a nulláról létrehozhat valamit. Én nem vagyok ilyen, engem az feszélyez, „beszorongat”, ha nincs egy létező hely, struktúra mögöttem.
- Valahol azt is olvastam, hogy már létező társulathoz sem mennél most direktornak.
- Nem ezt nyilatkoztam, hanem hogy olyan intézményben, ahol működő színház és társulat van, én semmiképpen sem szeretnék igazgató lenni. Semmilyen módon nem szeretnék rombolni.
- Csak olyan helyen, ahol tiszta lappal indulhatsz?
- Pontosan.
- A generációd emblematikus színésze-rendezője vagy, akinek sikerült bevonzani a színházba olyan közönséget, akik a megcsontosult kőszínházi formákkal már nem tudnak mit kezdeni. Muszáj folytatni.
- Azt, hogy nem folytatom, nem én döntöttem el. „Emblémaként” viszont nem lehet élni, és nem lehet dolgozni. Ha egy országban olyan kulturális közeg jött létre, ahol az, amiről most te beszélsz, és amiben én is hiszek, nem kell, akkor azt gondolom, hogy az nem az én harcom, nem az én felelősségem. Harcoltam én eleget az elmúlt években, de szembe kell nézni azzal, hogy most nem ez kell.
Ha a Nemzetivel szemben az a leghangsúlyosabb negatív érv, hogy nagyon mai színház, ez egy olyan abszurd kijelentés, amire nekem nincs válaszom, mert nem tudom elképzelni, hogy egy színház másmilyen is lehet, mint mai. Szembe kell nézni a mostani helyzettel, azzal a fajta kulturális elvárással – ami egyfajta ízlést tart evidensnek, és az egyféle gondolkodásban hisz - ami mostanában az élet minden területére beszivárgott.
- Nincs benned keserűség?
- Nincs ebben semmi mártíromság sem, mert végtelenül büszke vagyok arra, amit az elmúlt öt évben a Nemzeti Színházban csináltunk. Nagyon sok zűrzavar van körülöttünk, a Nemzeti körül, ugyanakkor minden este és minden körülmények között azt lehet tapasztalni, és azt kapjuk vissza, hogy volt értelme annak, amit csináltunk. De december óta egyáltalán nem abban élek, hogy úristen, de borzasztó, micsoda szörnyűség történt velünk. Vannak pillanatok, amikor az ember összeomlik, amikor a barátai, munkatársai, vagy amikor az egész világ összeomlik, de mi nem ebben élünk, hanem abban, hogy mi valami fontos dolgot tettünk le az asztalra, amire végtelenül büszkék vagyunk. És végtelenül büszke vagyok arra is, hogy amikor meghirdettük a havi műsort, egy nap alatt elkapkodták a jegyet.
- Innen vidékről, hónapok óta képtelenség a Nemzetibe jegyet szerezni.
- Tudom.
- Mi az a tárgy, amit június 30-án, az utolsó munkanapod végeztével magaddal vinnél a Nemzetiből?
- Annyi biztos, ki fogom pakolni az irodámat, mert amikor beköltöztem, akkor saját dolgaimat vittem be, úgy fest, mintha saját lakásomban élnék. Azokat hazaviszem, de mást nem szándékozom.
- Így az „utolsó órában”, ekkora ellenszélben, felfokozott várakozások és ellenérzések közepette, hogyan lehet dolgozni, a művészi munkára figyelni?
- Csak arra lehet koncentrálni, semmi másra. Három éve hol kisebb, hol durvább ellenszélben dolgozunk, de éppen ettől született szerintem az a minőség, és az az erő, ami most a Nemzetiben van. Mert ez a helyzet összepréselte a társulatot, és éppen hogy a munka az egyetlen dolog, amin keresztül ezt az egészet, ami körülvett minket, ha nem is nevetségessé tettük, de erősen megkérdőjeleztük. Másrészt felelős művészemberekkel dolgozom együtt, akik tudják, mi a dolguk.
Jelen pillanatban is két előadást próbálunk a Nemzetiben – idő sincs arra, hogy a sebeinket nyalogassuk.
- Talán ezért lesz különös súlya utolsó „nemzetis” rendezésednek, a Mephistónak. Ha hagyják, hogy megcsináld.
- Nem fogom kihagyni a Mephistót, benne van a programunkban, és amíg én vezetem az intézményt, úgy gondolom, én döntöm el, mit tűzünk műsorra.
- Tudtad, hogy a kormánybiztos Fekete Péter, aki a Nemzeti Színház átadás-átvételét koordinálja szombathelyi származású? Hogy tudtok együtt dolgozni?
- Ő végzi a dolgát, én is a magamét, normális kultúrember módján végezzük egymás mellett a feladatainkat. A színház nem lett csatatér, fölösleges lenne részemről lázadozni, nem az a célom, hogy szétzúzzak egy intézményt. Azt sem hiszem, hogy nekem vele barátkoznom kellene, de ehhez Péter személyének semmi köze. Normálisan együtt tudunk dolgozni, de miért is ne tudnánk?
- Ahogy most Jordán Tamással közös darabban játszotok, elképzelhető, hogy öt év múlva Fekete Péterrel vagy Vidnyánszky Attilával lesz egy közös darab?
- Nem hiszem.
- Ősztől több időd lesz festeni?
- Nem, mert olyan szinten be vagyok táblázva, hogy nem emlékszem, hogy valaha is ennyire elfoglalt lettem volna. Rengeteg felé hívtak, sokféle munkám lesz itthon is, külföldön is. Megyek Újvidékre, Ausztriába, Németországba is dolgozni. Mindenféle műfajban rendezek majd - zenés drámát, operát, kortársat is - az elkövetkezendő időben. Hál' Istennek, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy azokat a munkákat vállaljam el, amik leginkább inspirálnak. És, hogy mást ne mondjak, vár rám a nyáron az István, a király.
- Más lesz?
- Más.
- Nem egy konzervatív népi-nemzeti tablókép lesz.
- Azt gondolom, hogy az István, a király valóban nem népnemzeti rockopera, nekem olyan mintha népköltészet lenne, ezek a dalok a közös kultúránk részei, mintha népdalok lennének, mindannyian ismerjük, daloljuk és szeretjük őket. Függetlenül attól, hogy jelen pillanatban épp milyen harcok és filozófiák mentén próbálják az emberek kinyírni egymást. Az István, a király, amikor bemutatták, a szabadság jelképe lett, ma is ez a fontos. Másrészt ott lapul a történetben az a tény, hogy egy nemzet azon alapul, hogy a vezetői kinyírták egymást - ebből a szempontból nem is kell aktualizálni a történetet.
- A tv már kiesett?
- Szerintem nem szabad mindenáron tévézni, csak akkor kell csinálni, ha van kedved hozzá, és hozzá tudsz tenni valamit, miközben meg tudod őrizni a hitelességed.
- Most, hogy megtört a nem létező jég, és eljöttél Szombathelyre, nem fogsz valamikor a Weöres Sándor Színházban is rendezni?
- Tamás (Jordán) is az előbb említette… miért is ne? Meg kell keresni hozzá az időt, de megtisztelő számomra, hogy gondolt rám. Minden meghívás megtisztelő, amikor azt mondják, akarunk, gyere és csináld, az mind arról szól, hogy amit gondolsz vagy képviselsz, arra szükség van, bárhol is.
- Mi az, ami miatt biztos, hogy megérte ez az öt év?
- Hogy tegnap a sor vége a Nagymező utcába bekanyarodva állt, és megint lerobbant a szerverünk, mert nem bírta a terhelést – ha erre gondolok, akkor azt mondom, megérte:)
Közben megérkezik a párna is, hűvös van még színház teraszán, de Alföldi Róbert legyint: „Nem kell ám belőlem ügyet csinálni, ha bajom van, úgyis szólok”
