Zenei paradigmaváltás, variációk nem sémára - Kömlődi Ferenc a technóról

Hét óra előtt néhány minutummal már lefelé lépcsőzünk a Művészetek Háza csinoskásra esztétizált pincehelyisége felé, a körülbelül tizenöt sornyi ülőalkalmatosság közül néhány még tomportalanul éktelenkedik. A háttámla és a gerincvonulat egymást idegen testként sajogja körbe, a nyugtalanító inkompatibilitás és egy arcbatoluló spotlámpanyaláb verejtéket présel a homlokpólusokból, ám rögvest önszellőztető fészkelődésre motivál. Kobaktekerészeti alapon nyugvó megállapítás lesz végül e folyamat eredménye: a társaság javarésze huszonéveinek idusa felé pislákol, akad itt filmrendezőjelölt főiskolás, szemüvegét ornyeregre tologató művészdeejay, régi papaya-alsószint törzsvendég. A projektor menürendszere bedobja a törülközőt, Poprócsi Barnabás romantikával átszőtt intrója után pedig az
avantgardtól indulva süppedünk a technohistóriába.

Luigi Russolo így ír 1913-ban A zajok művészete című kiáltványában: "Több kielégülést találunk a villamosok, kipufogók és hangos embertömegek zajegyvelegében, mint például Beethoven Eroica-jának, vagy Pastoral-jának begyakorlásában. A modern zeneszerzők az iparosodott világ, és annak zajai, törvényei felé fordították figyelmüket." Bizonyám, a futurizmus gyorsaság-, sebesség-, és technikakultusza napjaink elektronikus zenéire is hallható lenyomatot rakott, lehetővé téve az addig lehetetlennek tűnő ötletek megvalósítását, a színuszhang és a fehérzaj, illetve a kattanás és impulzus szanaszét variálásával. Hiszen ezek az alapelemek "szűréssel, egymásra fedéssel, sűrítéssel és rövidítéssel egymásba olvaszthatók, és torzítással, visszhangosítással, gerjesztéssel, frekvenciaátvitellel, hangtartománymodulációval elektromosan tovább megmunkálhatóakká válnak."

Az időben némileg hátrébb araszolva elmondható, hogy a huszadik században három forradalmi műfaj pumpált friss vért a glóbusz muzikális artériájába: a jazz a húszas években, a pop-rock az ötvenesekben, végül az elektronikus tánczenék a nyolcvanasokban. Ezek mindegyike paradigmaváltásként értelmezhető, ha Thomas Kuhn elméletéhez kötődünk: hiszen paradigmák azok, amelyek "egy bizonyos időszakban a tudományos kutatók egy közössége számára problémáik és problémamegoldásaik modelljeként szolgálnak." A tudományban tapasztalható forradalmak során ezek cserélődnek, felváltva a korábban uralkodó nézeteket. Ez az elgondolás pedig a zenére éppenúgy ráhúzható, hiszen a techno világrajöttével egyben új viszonyítási alapok is születtek, kócosra borzolva a nagyhangú kritikusok idegeit.

A digitális kultúrával való széleskörű egybefonódás nyomán megállapítható, hogy az első megborult szárnypróbálgatások a hetvenes évek kezdetleges számítógépeinek megjelenésekor azonnal végbementek, noha az amerikai John Cage már 1939-tôl kísérletezett preparált zongorával a hagyományos európai zene keretein való túllépés érdekében. A Kraftwerk káposztarockként aposztrofált digitális romantikája, a William Gibson fémjelezte cyberpunk irodalom, az ecstasy tablettát meghonosító 1988-as angol nyár (Summer Of Love) mind-mind rátettek egy lapáttal a techno alakulására, amely mára valóban egy végeláthatatlan labirintusba torkolló bűvös lombkoronává avanzsált - már ami az alstílusokat illeti. Némelyikük villámsebesen burjánzott hajtása pár éven belül elhalt, mások óvatosan bontakozva teremtették meg stabil pozíciójukat.

Kiadók és producerek, klasszikusok és újarcok, archaikus káosz és steril konceptualitás, valamint megannyi témakör között hiperlinkek módján szökdécselve egyhamar megértük az esti féltízet. Projektor helyett egy laptop szolgált klippkirakat gyanánt, felvonultatva sátáni mongolidiótát, emelkedő űrhajót, visszafelé dőlő babakocsit, klaviatúrán matató robotembereket, pergődobra záródó húsevőnövény-állkapcsot... A jelenlévők még kényük s kedvük aktuális konstellációja alapján átszállingózhattak Mesterházy Ákos bulijára a Havanna Klubba, melyről engem ugyan már elszólított egy másnapi zárthelyi, de bizonyos vagyok abban, hogy élményből ott is lehetett raktározni.