De nemcsak ezért emlékezünk rá. Mert vasi volt. Vagy ahogy mindig rájátszott: vazsi. Nemcsak azért, mert erre ráadásul büszke is volt, vagy azért, mert tréfáiban épp eleget emlegette e kötődéseket. A sárvári haverokat, a kisvárosi utcai sztorikat. Most egy egész ország gyászolja. Mert igazi kismester volt, az apró mimikai fegyverek kiváló tudora, összetéveszthetetlen gesztusokkal, poénokkal, lehetetlen rá szomorú szívvel emlékezni.
Egy nép sem tud úgy röhögni, ahogy mi, magyarok emlegette mindig. Nem volt egyszerű és gondtalan élete. Saját zsidóságáról mégis úgy beszélt, ahogy a kádárizmusban nem volt szokás. Kedvesen, évődve, nyíltan, öniróniával.
Nem volt a hatalom kedvence, félhetett volna. Mert rászálltak, elítélték, bekasznizták a börtönbe. Kimehetett volna, nem ment. De nem lett elvtárs sem, humora mindig kváziellenzéki, civilnek is mindig megmarad.
Megszerettem őket. Aztán engem is ők válaszolt Molnár Gál Péter színházkritikus nézőkhöz való viszonyát boncolgató kérdésére a már súlyosan beteg Kabos. Tényleg szerette a publikumot. Sztár is volt, igazi bohém figura, csajozógép.
Mert bulizni is nagyon tudott. Nem volt olyan éjszaka, amiből kimaradt volna. Félt volna kimaradni. Lemaradni.
Nem akarna Moliere-t vagy valami komolyat játszani? kérdezték tőle. Isten őrizzen így a válasz.
Tudta, hol a helye. Mert zseni volt. Kiment a színpadra, és sikítottak az emberek. Szintén MGP írta a napokban Kabosról: hogy meghalt, röhögve siratják. Boldog ember volt. Isten nyugosztalja!
