Alvállalkozók a kivitelező markában – építőipari furfang az Aréna 8-nál is

Múlt hét végén hívta egybe a sajtót Lakézi Gábor és Szabolcsi Gábor, hogy elmondják: álhírek indultak el hódító útjukra, amik arról szólnak, hogy az önkormányzat elfelejtette kifizetni az Aréna 8. beépítését végző – és egyébként komoly referenciákkal rendelkező – Reneszánsz Zrt.-t, akik emiatt nem tudnak folyósítani az alájuk dolgozóknak.

A Nyugat újságírója legelőször is telefonon próbált szóra bírni egy illetékest, de a nagyvállalat műemléki részlegénél nyilatkozati jog híján senki nem tudta érdemben informálni. Majd ellátogatott a tett színhelyére: a történelmi városrész origójának számító műemléki ház kapujában, mintaszerűen belefutott Borbás József építésvezetőbe, aki előzékenysége ellenére még mindig nem tudott mit mondani – ellenben zsebrerakta elérhetőségeinket és a sajtótájékoztatóról megjelent írásunkat, amire a mai nappal meg is érkezett a cég válasza egy fax formájában.

Egyik fél: „a hibajavítások után minden folyó ügy rövid időn belül lezárul”
Páljános András vezérigazgató szavai arról szólnak: a Reneszánsz Zrt. jelentős mértékben vont be helyi vállalkozókat a kivitelezés folyamatába, csakhogy sajnálatos módon többük „nem minden esetben ezt a munkát tekintették legfontosabb feladatuknak, és többszöri írásos, szóbeli felszólításunkra sem tartották a vállalt határidőt, illetve készítették el az elvárt minőséget.”

A vezérigazgató a közleményben leszögezte: az alvállalkozói elszámolásoknál ők egy ízben sem hivatkoztak megrendelői kifizetésekre, tőlük tehát ilyen érvelés nem juthatott el a vállalkozókhoz, viszont „mennyiségi és minőségi felülvizsgálat, felmérés-ellenőrzés szükséges a végső elszámolásoknál”, s ezek alapján bizony felbukkannak hibák, amelyek miatt esetleg elmaradhat a kifizetés.

Másik fél: „Mindenben lehet találni fél centit”
Mi felhívtunk egy alvállalkozót, aki pontosan abban a cipőben járt, hogy minőségi okokra hivatkozva nem kapta meg járandósága közel egyharmadát. Aztán hamar ki is lépett abból a cipőből, amint megérezte, hogy valami nem fog stimmelni. Az elsősorban statikus munkákat lebonyolító Elek István arról számolt be, hogy a vezérigazgató indoklása nem más, mint „egy szokásos hivatkozási alap, jól bejáratott érv a magyar építőiparban. Ezek általában nem valós kifogások, de nagyon jól lehet velük takarózni.”

A munka során ugyanis mindig kiderül, hogy nem csak azt kell elvégezni, amire szerződtek. „Ez nem olyan, mint egy esztergályos munka, hogy itt a terv, és eszerint kell egy az egyben elkészíteni például egy tengelyt. Az építőiparban általános jelenség, hogy nagyon sok járulékos munka közbejön, amiről menet közben kell egyeztetni. Ebben vannak a csalási lehetőségek.”

Az Aréna 8-nál a vállalkozó elmondása alapján külön gondot okozott, hogy főiskolás lányokkal mérették fel az épületet, és az alapján született a terv. „Kiderült, hogy az épület nem olyan, amilyennek felmérték, ezért nekem például ott kellett rögtönöznöm a helyszínen, hogyan építem be az acélgerendákat.” A problémát mindazonáltal sikerrel orvosolta, a kivitelező pedig örömmel hívta az újságírókat bemutatni, milyen szépen halad a munka. Amikor azonban elszámolásra került a sor, rögtön jöttek a minőségi kifogások, és a 30 százalékos levonás.

A történet savanyú tanulsága: ha egy, az elvállalt feladatait alvállalkozóknak kiadó építőipari vállalat akar találni valahol három milliméter differenciát, fog is találni. A munkások pedig mindaddig tehetetlenek, amíg feletteseik örömmel élnek ezzel a kifogással, és csapolják meg őket kényük-kedvük szerint. Márpedig az irgalmasság rendszerint ismeretlen fogalom az ilyen helyzetekben – és valószínűleg az is marad mindaddig, mígnem a jog így vagy úgy, de közbelép. Ehhez azonban mindenekelőtt a sértetteknek kellene lépnie.