Hogy is lehetne ez másképp, amikor a magyar animáció 1986-os remeke már eleve ott lekörözte Hollywoodot, hogy addig nem éppen megszokott módon a felnőttek nyelvén szólalt meg, nem csak dialógusaiban, de abban is, hogy aktuális társadalompolitikai leképezéseket éppúgy felfedezhettünk benne, mint egyértelmű célzásokat korabeli filmes klisékre, James Bondtól a Keresztapáig.
Most ott tartunk, hogy a kolosszális gépkutya ugye elvégezte dolgát, vegetatív életritmusba szelidítve a világ macskáit. Minden jól is menne, ha a távoli dzsungelben egy Stanley nevű egér-újságíró nem futna nyílegyenesen egy még fennmaradt barbár kandúrtörzs karmai közé, akik amint megtudják újdonsült foglyuktól, hogy az őserdő peremén túl már régen felcserélődtek a dominanciai viszonyok, nagyon szívükre veszik azt: aludttej-transzban élő sámánukkal megidézik Molochot, a macskasátán langaléta helyegttesét, hogy rázza helyre a rabszolgasorba taszajtott fajtatársakat.
Az eredeti műből továbbcsíráztatott valamit kreálni: ez sikerült
A cselekmény magja ebben az első negyedórában csomagolódik ki, de az is kitapinthatóvá válik, mivel próbálják számunkra eladni a filmet. Mindekelőtt azzal, hogy hűek maradtak a hagyományokhoz, az első részhez hasonlóan a karaktereket most is emberi kéz alkotta meg, egyedül a körítést bolondították meg egy kis 3D-vel; másfelől pedig markáns jellemvonásokkal felruházott új szereplőket is tekintetünk elé vetnek, köztük a már említett, Rudolf Péter által megszólaltatott bértollnokkal, az őt Dörner György (Buce Willis szokásos szinkronja) hangján segítő Torzonborzzal, vagy a diktatórikus eszközökkel uralmat gyakorló, nehézfejű macskatörzsfőnökkel.
Nagy kár, hogy nem ismerjük meg őket alaposabban, a várva-várt klasszikus karakterek pedig vagy nem az őket megillető szintre kerültek a prioritási sorrendben, vagy mindenféle rendeltetéstől mentesen csak azért pakolták be őket a második részbe is, mert mi, az istenadta nép számítottunk rájuk: Teufel és Gatto az elején fel sem tűnik, és később sem tündökölnek méltó régi fényükben, a már spenótüzemet működtető Grabowski szintén erején alul teljesít. A patkány-kvartett szereplése meg inkább leszereplés, betuszkolták őket egy dramaturgiai mellékvágányra, ahonnan se előre, se hátra, oldalra meg pláne nem az egyedüli, ami kimenti őket e szorult helyzetből, azok a sziporkázó párbeszédeik, valamint a két évtized alatt megereszekedett pocakjaik és őszülő halántékuk.
A gegcsapatból üdítő poénokat előcsalni: ez nem sikerült
Akad azért rovátka a pozitív oldalon is: igazi csúcs Bob Poljakoff, az Intermaus nyugalmazott igazgatójának pompás taglejtésekkel megtámogatott jelenete, amiben kihagyogató memóriája miatt nem ismeri fel Grabowskit, és nagyon ülnek a filmes és popkulturális utalások sűrű bevetései is, amely egyébként érzékelhetően feltett szándéka volt a készítőknek: egy kicsi Gyűrűk Ura, egy cseppnyi Rambo, leheletnyi Star Wars, és már dőlünk is a röhejtől ha már a szóviccek többsége a szilveszteri Sas-kabarét is alulmúló erőltetettsége miatt ezt nem tudta kiváltani belőlünk.
A rendező Ternovszky Béla elégedett, a stáb ötszázezres nézőszámot saccol mi meg azt, hogy mindenki mosollyal fog távozni a filmszínházból, de háromszor is meggondolja, vajon megnézze-e másodszorra.
