Az percig sem volt kérdés, hogy Magyarország első és egyetlen reggae-formációjától, az igazán csak a rendszerváltás (és ideológiai váltás) óta létező Ladánybene 27-től mit várhatunk, ami azonban utána következett, annak a nézőtéri extázis mutatója súrolta az Uhrin Benedek-showk átlagát - és muzikalitása is nagyjából azon a színvonalon volt. A Russkaja osztrákorosz, (ötágú csillag nélküli) piros-fekete pódiumruhás tagjait kis híján leteperte a közönség.
Pedig csendes, egészséges, megszokott bosszankodással indult az este. Nem csak az újságíró bosszankodott, hanem bizony a közönség kevésbé piros-sárga-zöld, láv end písz-lelkületű tagjai is idegesen lóbálták a lábukat, amikor a hatórás kezdési időpontban még csak Árokszállási RasTamás kissé ritmuszavaros, de határozottan felismerhető rasztaszív dobogásával / rasztaszív dobolásával dobálóztak a főtéri házak falai. És így is maradt ez még fél hétig, annyi különbséggel, hogy becsatlakoztak a zenészek is ijesztgetni kicsit a közönséget („Bú-búúúúúú, a Lewy mikrofonjába kicsit többet, légyszi! Kösssssssz! Szzzzzzzz…"), és megnézni, hogy pogózik „Becham", az ingyenes koncertek és fesztiválok díszhajléktalanja szintén belülről előmelegített komáival az üres tánctéren – zene sem kellett nekik -, több, de inkább kevesebb sikerrel kerülgetve a térkövön zárt körökben ücsörgő fiatal rajongókat.
Aztán fél hétre csak beindult a gépezet. Beállt a hang, felcsendült a porondra hívó induló. Hogy mindenki otthonosan érezhesse magát, Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc ismerős monológjait nyomták a hangfalak (bal és jobb szigorúan elkülönítve, természetesen, középső meg nem kellett, mert arra senki sem kíváncsi, hogy Dávid Ibolya mit mond…), és színpadra vonultak „Közép-Európa legszebb emberei". Velük pedig Zimbabwe, a soha fel nem adott álmok valóra válásának ígérete, Lukács „Tankcsapda" Laciék kissé metamorfizált dalai szélgép nélkül (László M. Miksának igazán nincs szüksége rá, legfeljebb a szakállát lengethetné…), és hullámzott a Jamaica-rock, mint a tenger, és dobogott a rasztaszív, és vitte magával a közönséget.
Miért nem tanulunk egy kicsit a raszta emberektől? – kérdezte Miksa némi aktuálpolitikára kihegyezve az egészet. Bizony lehet, lenne mit. Hiszen talán a reggae is inkább életforma, mint zene – egy kiegyensúlyozott, nagy tétek nélküli, viszonylagosan boldog és elégedett létezés tanítása. De ami utánuk következett, ahhoz képest a Ladánybene 27 bécsi filharmonikusok volt…
Mert mikor az utolsó rasztapacák, az utolsó cannabis-zászló, az utolsó piros-sárga-zöld bigyó és a mindenkori hátteret jelentő Bob Marley is eltűnt a színpadról, az átalakult manézzsá: megtelt piros-fekete egyenruhás, huszonöt dolláros bájmosolyra igazított arcú osztrákoroszokkal - ők voltak a Russkaja. A szakértők szerint egyfajta ska-punk műfajt játsszanak – a magam botfüleivel simán átmenetnek éreztem a gőzmozdony zúgása, a frontális ütközés finom neszei és a „good old disco music" között. Utóbbit az énekes, Georgij Alexandrovitsch – aki egyébként úgy fest fellépő ruhájában, mint a made in USSR petróleumlámpából frissen előlépett dzsinn - is elismerte, a többi ellen viszont nyilván tiltakozna.
Szóval legkevésbé sem volt fülbemászó muzsika ez a kirakatorosz retrofílingre apelláló produkció a maga túlhangsúlyozottan OROSZ indulóival, amik mellé mintegy mellesleg Csajkovszkij betéteket és valódi diszkózenét mixeltek – az előadás mégis fergeteges volt, és a közönség tombolt.
Miért? Mert a színpadon extázisban zenélő embereket látott, egy jól összeszokott bandát, akik látványosan imádják ezt az orosz lakodalmas rockot, amit csinálnak, valamint fantasztikusan mutatós és izgalmas, kreatív színpadképet – és mert a rettenetesen bárgyú és disszonáns nótákban azért mindig volt egy refrén, amire rá lehetett kapcsolódni, sőt, direkt inspirálták az alantlévőket, hogy szálljanak be a játékba. Hét ügyes bohóc járt nálunk (dobosuk, Titus Vadon egyébként magyar szülőktől Ausztriában született, tehát kvázi hazajött), akik kitalálták magukat, és bár alig néhány éve létezik a formáció, komoly nemzetközi rajongótábort tudhatnak maguk mögött.
A számok között angolul próbált kommunikálni a tehetséges showman frontember, s bár se ő, se közönsége nem sokat konyított e világnyelvhez, megérttette, megszerettette magát. Felfokozott hangulat, fergeteges party kerekedett az egészből, és bizonyára a CD is jól fogyott, amit aztán már magyarul árult a magyaroknak a magyar-osztrák(-orosz?!) dobos.
Rengeteg szemét maradt a Fő téren a koncertek után meg néhány alkoholtól bóbiskoló ember. A kellemesen langyos érzés szívtájékon, hogy „hejj-ezek-az-oroszok-talán-mégsem-olyan-rosszak…" pedig valószínűleg sokakat hazakísért. Az idősebbekből előjöttek a kellemes emlékek Szásákról és Gyévuskákról, a fiatalabbak meg elgondolkodhattak, milyen klassz negyven év lehetett az, amikor ilyen vidám figurák futkároztak itt mindenfelé?! De ha mindez nem is következett be, arra jó volt az egész Ladánybene 27-Russkaja dzsembori, hogy a még mindig kómában lévő vasi megyeszékhely életjelt adjon magáról.
Mondjuk, hogy pislogott egyet. Jelezném, most már lassan fel is lehetne kelni…"
