Május 9-én adták át a 12. Savaria Filmszemle életműdíjait a szombathelyi Savaria Filmszínházban. Az elismerésben idén Koltai Lajos filmrendező és Rudolf Péter, színész, rendező és színházigazgató részesültek. Utóbbit pedig sikerült megszólaltatnunk a nagy napon:
Mit jelent az Ön számára ez az elismerés, a Savaria Filmszemle életműdíja? Van olyan pont egy pályán, amikor az ember ránéz az eddigi munkájára, és azt mondja: ez már egy életmű?
Nem, nincs. Ez most az első pillanat. Zavarba ejtő, megtisztelő, és egy picit hihetetlen is – de leginkább megtisztelő. Nem nagyon foglalkozom a korommal, de amikor az ember életműdíjat kap, akkor egy másodpercre mégiscsak elgondolkodik azon, hogy mivel érdemelte ezt ki. Nyilván kell valamennyi múlt ahhoz, hogy a jelen öröme értelmet nyerjen.
Vannak Vas megyéhez vagy Szombathelyhez kötődő emlékei?
Játszottam Szombathelyen, játszottam Kőszegen is. Zala és Vas megyék határán van egy kis falusi házikóm, nevezzük menekülési útnak. Alapvetően vidéki ember vagyok. Az első négy-öt évemet falun, a következő hét-nyolcat pedig egy kisvárosban töltöttem. Ez egy alkati kérdés, egyfajta attitűd, és én inkább kisvárosi vagyok, nem tartom magam fővárosi embernek. Persze kölyökként vonzott a főváros, és most is tudom, hogy lenyűgöző helyen lakom, de amikor az ember kialakul, amikor „kijön belőle valami”, az nem feltétlenül a Nagykörúton történik.
Sokszor beszélnek arról, hogy a közönség változik. Ma inkább szórakozni járnak az emberek színházba, vagy menedékként tekintenek rá?
Szerintem mindig ugyanazért mentek az emberek színházba. Voltak korszakok – például történelmileg nehéz idők –, amikor a színház kifejezetten menekülés volt. A világháború közepén Budapesten az operettek, színházak jól működtek, mert az emberek ki akartak szakadni a rémálomból, amit a történelem rájuk kényszerített. A színház – és a film is – arról kell, hogy szóljon, ami körülvesz bennünket. Nem működik az, ami nem a nézők történetét meséli el, vagy nem hozzájuk szól. Akkor életidegen dolgot hozunk létre.
Nyilván minden műfajnak más a szerepe. Tudomásul kell venni, hogy amit elkészítünk, az áru is lesz. El kell adni. Ez már nem az alkotó dolga, de amikor el kell adni, akkor piaci termékké válik, és tudni kell, kinek szól. Láttam csodálatos előadásokat, amelyek hat alkalommal futottak – fél évig tartottak volna, de nem tudták estéről estére leültetni azt a 400-500 főt a nézőtérre. Ez is realitás.
Tudja, hány példányban jelent meg a Nyugat a harmincas években? 4-500 példányban. Az ember azt hinné, minden hetedik kézben ott volt. Nem így van és mégis mekkora volt a hatása. A fontos dolgok szerencsére így is körbejárják a világot.
A legtöbben talán az Üvegtigris kapcsán ismerik. Ön írta, rendezte is, de nagyon sokféle műfajban dolgozott már. Melyik volt a legnagyobb kihívás?
Szerencsére azt mondhatom, hogy nekem minden kihívás volt. Ha elhívtak szinkronba tíz tekercsre, abban is meg kellett fogalmaznom valamit, amit az adott jelenet vagy a szinkronrendező kívánt. A rádiózás is nagy élmény volt – együtt dolgozhattam olyanokkal, akikkel máskülönben nem találkoztam volna. Ezt a sokszínűséget nagyon szeretem.
Óriási szerencse, ha az ember egész életében játszhat – szó szerint és színházi értelemben is. Nem rangsorolok magamban. Nem dolgozom másképp egy felolvasóestén, mint egy nagyszínházi szerepen. Mint a grundfoci: ha a világ legjobb játékosa arra jár, és beszáll, nem fog máshogy játszani. Csak teljes energiabedobással lehet csinálni.
Ha már szóba került az Üvegtigris: hogyan változott az alkotói munka a részek során?
Az első rész írója alapvetően Búss Gábor Olivér volt, azt Kapitány Ivánnal együtt rendeztük. A másodikat és harmadikat már én rendeztem, de Olivér végig ott volt szerzőként. Az idő múlásával a színészek is változnak – vagy eljutnak valahová, vagy eltávolodnak. Egyszer csak azt érzi az ember, hogy egy korszak lezárult, és újféle szerepek, újfajta történetek következnek.
Honnan veszi észre az ember, hogy egy új korszak kezdődött el?
Ez nem egyik napról a másikra történik. Én nagyon sokáig kölyökképű voltam. Húszévesen is kamaszokat játszottam. Néha zavart is, mert szerettem volna a saját korosztályommal dolgozni. De nyilván ezt sugároztam, és ez óriási szerencse volt – például a Szerencsés Dániel vagy a Cha-cha-cha is ilyen feladat volt.
Aztán az ember elkezd kopaszodni, és más szerepek találják meg. De ezek csak visszatekintve tűnnek mérföldkőnek – közben alakul ki egy új történet.
