A jobb napokat látott magyar filmgyártás újból torzszülöttet vajúdott. Rudolf Péter és Kapitány Iván filmje, az Üvegtigris egyetlen dologban különbözik a hazai labdarúgástól.
Amíg a fociban olyan játékosok nyújtanak leírhatatlanul gyatra produkciót, akiktől felkészültségük alapján épeszű ember komolyan nem is várhat sokkal többet, addig Rudolf Péternek és Kapitány Ivánnak elsőrangú csapattal sikerült alig élvezhető filmet produkálnia.
Az embernek tényleg az az érzése, hogy Megáll az idő. Mintha még mindig a nagy amerikai álmot álmodnánk Coca-Colával, apuskám, ez tiszta Amerika sóhajtozások közepette.
Az Üvegtigris iróniájának ugyanis e nem létező fantom az egyik célpontja. A Megáll az időben ennek még volt helye. Az ott megjelenő gyerekek azonban mára régóta felnőttek.
Az esztétika és a művészetfilozófia felől persze lehet magyarázatokat találni arra, hogy a történetmondás ideje mára a filmművészetben is lejárt. Hogy a világ széthulló darabkáiból soha többé nem rakható össze egész.
Hogy a kiúttalan, totális reménytelenségbe fúló sorsokhoz csakis a finom irónia eszközével lehet közelíteni stb.
Rudolf és Kapitány azonban - feltehetően - nem olyan filmet akart készíteni, amit túl komolyan kellene vennünk. Szerencsére. A szórakoztatás tiszta szándéka azonban nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy egy film elviseli a motiválatlan, sematikus és üres gagek egész sorát.
Mert lehet derülni a test súlya alatt összeroppanó korláton, azon, ahogy a most is zseniális Nagy-Kálózy Eszter hófehér menyasszonyi ruhában szétveri a vőlegényét rejtő latrinát, nevethetünk a vadász pult alatt ijedező lányán és feleségén, meg az olyan beszólásokon is, hogy anyáddal verd le a lakatot.
Mindez azonban semmivel nem több egymást szórakoztató kamaszok idétlen poénjainál.
Nem lendítenek a produkción az ismert arcok sem. Növényi vagy Kokó szerepeltetése kifejezetten erőltetett és szánalmas.
Leginkább a forgatás közreműködőit irigyelhetjük. Biztosan halálra röhögték magukat Rudolf Péter, Reviczky Gábor, Gáspár Sándor, Csuja Imre és Szarvas József ökörködésein a felvételek közötti szünetekben. Nekik ráadásul még fizetniük sem kellett. A hülyéskedem, tehát vagyok attitűdje azonban kevés a filmcsináláshoz.
Tényleg elszomorító, hogy ebből a kiváló csapatból nem jött ki semmi jó. Pedig mindvégig látható kedvvel tették a dolgukat. Hogy a zárójelenetben végül magukon, vagy rajtunk, nézőkön röhögnek-e, azt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.
S még egy fájó tény: a filmet október 24-ig játssza a Savaria mozi.
További filmkritikáink:
