T. a januári metsző hideg elől egy belvárosi italozó üzemegységben keresett menedéket. A helyet néhány lépcső választja el a fenti világ zord időjárásától, s míg a férfi békésen iszogat, megjelenik az egyik helyi csapat öregfiúk csoportja. Az urakat hamar hazaszólítja a kor, de nem mindenkinek van kedve távozni, így végül csak F. marad, aki hamar csatlakozik T.-hez és kezdetét veszi a sztorizgatás.
A szocializmus napjaiban járunk, amikor egy határ közeli városban élő focista, F., úgy döntött, munkahelyet és csapatot vált. Az útja Ausztriába vezetett: nappal iparosként dolgozott, délután focizott, este pedig hazautazott Magyarországra a családjához. Az évek alatt a befektetett munka megtérült, és F. már egy bécsi kis lakást is a magáénak tudhatott.
Mivel naponta ingázott, az összes határőrt jól ismerte, így ritkán ellenőrizték. Ez felkeltette egyik barátja, Gy. úr figyelmét is, aki a megyei tanács vezetőjeként az államapparátus szerves része volt. Egy nap megkereste F.-et, és egy apró szívességet kért tőle.
F. hajlott az ajánlatra, így megegyeztek: Gy. úr minden hónapban elküld 1400 schillinget, hogy F. a maximálisan kivihető valutamennyiséget kihasználva juttasson egy kisebb összeget a határ túloldalára, amelyet a tanácselnök karácsonyi bevásárlásra szánt. A borítékok minden hónapban megérkeztek F. lakására, de a bohém focista élet más sorsot szánt ezeknek: gyűltek a komód fiókjában.
Egy nap telefonhívást kapott, melyben Gy. úr érdeklődött, el tudná-e vinni őt vásárolni nyugatra. F. természetesen igent mondott. Bár a tanácselnök ügyesen próbálta kideríteni, hogy F. a tervek szerint a határ túloldalára vitte a pénzt, nem voltak egyedül a telefonvonalban.
Az indulás napján, az autóban ülve, F. egyrészt szembesítette a barátját, hogy a pénzt most, egy összegben hozta el magával, mert mindig otthon felejtette. Egyúttal meg is nyugtatta a tanácselnököt: „Ismerem az összes határőrt, engem soha nem állítanak meg.” A határátkelőnél azonban kiderült, hogy bár a sor jól halad, de F. autója felé gyorsan közelített egy molettebb határőrnő, és felszólította őket, hogy húzódjanak félre, mert átvizsgálják a járművet és az utasokat.
F. habozás nélkül zsebre vágta a borítékot, és Gy. úrral az épület felé indultak, miközben két másik határőr az autót kezdte ellenőrizni. Az épületben a határőrnő kérte, hogy Gy. úr ürítse ki a zsebeit. Ő elkezdte a kabátját, majd a zakóját, és az asztalra pakolta a tartalmukat, közben pedig az egyik szék háttámlájára terítette a kabátját.
Mivel minden rendben volt, Gy. úr magára kapta a kabátját, melyet F. hatalmas igyekezettel és tengermély udvariassággal segített fel rá. A határőrnő F.-et is felszólította, hogy pakolja ki a zsebeit, de a boríték sehol sem volt. A határőrnő tanácstalanul nézte az asztalt, hiszen már leadták neki a drótot, hogy az autóban nem találták meg a pénzt.
Mivel nem tudott mit tenni, elengedte a két jómadarat, mert ez a fogás most elmaradt. A határ túloldalán Gy. úr nem bírta tovább és rákérdezett a pénz pontos helyére, mert azt még látta, hogy F. zsebre vágja a borítékot, de az asztalnál majdnem rosszul lett, amikor a boríték nem került elő. F. pedig készségesen elmagyarázta a történteket:
„Tanácselnök úr, amikor a határőrnő félreállított minket, zsebre vágtam a borítékot, de ezt te is láthattad. Amikor beértünk a szobába, te levetted a kabátod és kipakoltad a zsebeidet. Miután rásegítettem, hogy magadra kapd a kabátot, gyorsan belecsúsztattam a borítékot a zsebedbe. Ezután már vidáman pakolhattam ki a saját zsebeimet.”
A befejezés így jól sikerült. A történet tanulsága pedig az, hogy gondolkodjunk és cselekedjünk, ha lehet, minél gyorsabban!
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
