Az elmúlt években Szombathelyen élni olyan, mintha megragadtunk volna egy időpillanatban. A pandémia után valahogy megmaradtunk ebben a bezárkózott némaságban. Jól van, de azért kicsit még köhög – nyitna, de inkább mindenki odébb áll.
S bár a látszat az, hogy papíron minden rendben van, a napi valóság mást mutat. A fejlesztések sokkal inkább hasonlítanak egy szoftverfrissítésre, ami eldöcög a háttérben, miközben a kijelzőn ugyanazt a semmit látjuk. A városlakók pedig ez idő alatt elfelejtenek élni.
Díszlet van, a tartalom kérdéses
A Fő tér rendszerint egy város szíve, a közösségi élet központja. Itt azonban csak egy díszlet, amit a városi nagyrendezvények idejére is csak félve szednek elő a szekrény mélyéről – titokban, nehogy a nagyi megneszelje és idő előtt elmeszelje a bulit.
Az alkalmi csillogás, az időszakos felvillanások azonban nem életjelek, mert a hétköznapokon a szombathelyi Fő téren nem történik semmi. Sokszor az embernek az az érzése, hogy egy westernfilm díszletében jár, ahol a déli harangszónál eldördülnek a pisztolylövések, egy-egy halk puffanás, a többit pedig megoldják az ördögszekerek meg a szél.
Pedig a tér szép, arányos, helyenként még fotógén is – csak épp nem hív, nem szólít meg, csak úgy van. Így pedig nem vonz, nem tart ott, és nem lesz az az érzésed, hogy egy városlakó vagy. Az üres térben mindig ott lesz az az érzés, amitől csak egy járókelő vagy.
Lakatok, rolók, de az eladó még egyben van
A belváros elnéptelenedését pedig jól mutatja, hogy egyre több üzlet zár be. S bár trendi ezt a jelenséget a webshopok térnyerésére fogni, az okok azért itt is összetettebbek. Az üres kirakatokat jórészt a városi kultúra hiányának köszönhetjük. Megtartó erő nélkül nem lehet tömegeket a belvárosba csábítani, ha tetszik, ha nem.
Az üres kirakatok között, ha néha nyílik valami, nem a városlakók vágyai vagy helyi kezdeményezések kapnak teret, hanem valami erőltetett, kissé idegen vállalkozás – mondjuk egy új franchise pizzéria. Ahogy Hofi mondta anno: „Tudod, mi rosszabb a sörhasnál? A pizzahát.”
Ezekkel az üzletekkel főleg az a baj, hogy egy kaptafára készül az összes, mindegyik ugyanolyan, semmi egyediség, semmi szín, semmi karakter. Csak a lelketlen üresség, a „Fogyassz, paraszt!” mentalitás, amitől ez nem vendéglátás, hanem nagyüzem.
Közben meg egyre kevesebb az olyan üzlettulajdonos, vagy alkalmazott, aki rád mosolyogna, aki élménnyé tenné azt, hogy kimozdultál. Ezzel pedig a vendéglátás lényege veszik el. Csak egy nyomorult érzést kapsz, hogy valakinek a gyűlölt melója vagy.
A belváros így olyan, mintha valaki lehúzta volna a hangerőt. Bár a zene ott lüktet benne mélyen, csak kevesen hallják. Ilyenkor pedig könnyű őrültnek nézni azokat, akik táncolnak. A kérdés pedig az, hogy tudjuk-e még, milyen az igazi városi élet? Ismerjük-e még a nyüzsgést?
Kulturális pusztulat, tét nélkül
És az sem igaz, hogy Szombathelyen nincs vagy ne lenne kulturális élet. A fő probléma az, hogy ezt a szektort olyan emberek uralták le, akik csak saját magukat engedik be. Ehhez a magaskultúrához pedig rajtuk kívül nem is érhet fel senki más. Számukra így se tétje, se kockázata nincs a dolgoknak, az alulról jövő kezdeményezések pedig szépen lepattannak. Mert minden, ami náluk jobb, az veszélyes.
Így marad az intézményesített tömegszórakoztatás, ami eredendően steril és konfliktusmentes, nehogy felkavarja az állóvizet. Ettől viszont a város kulturális élete nem egy csobogó folyó lesz, hanem egy poshadt mocsár, ahol a végén a varangyokon kívül más nem igen él meg.
A legjobb példa pedig a karácsonyi vásár, ahol évekig szólt ugyanaz a karácsonyi lemez végtelenítve, és van egy olyan érzésem, hogy legutóbb is csak azért nem az volt, mert végleg elkopott a lézerfényben. De mi lesz ezzel a várossal, ha az utolsó bástyák is ledőlnek, és eltűnnek azok a helyek, ahol még lehetett élő zenével, versekkel, előadásokkal találkozni, ahol az emberek beszélgethettek egymással?
Épül-szépül? Kékül-zöldül!
Szombathelyen sok minden elkészült az elmúlt években, és első pillantásra nehéz lenne azt mondani, hogy ne történt volna változás. A probléma nem a mennyiséggel van, hanem az iránnyal. Ezek a terek ritkán válnak a mindennapok részévé: nem találkozási pontok, nem szokások és nem történetek születnek bennük, hanem legfeljebb háttérként szolgálnak egy-egy átadáshoz vagy sajtófotóhoz.
A fejlődés ott kezdődne, ahol egy beavatkozás után másképp használjuk a várost. Ahol maradni akarunk, nem csak áthaladni. Szombathely esetében sok beruházás inkább vizuális rendrakás, mint valódi újrarendezés: szebb lett, tisztább lett, de nem lett személyesebb. És amit nem érzünk magunkénak, az hiányozni sem fog.
A város, mint mentális állapot
Ez nem sirató, inkább egy állapotfelmérés. Szombathely nem élhetetlen város, hanem határozatlan. Mintha folyamatosan mérlegelné, kinek akar megfelelni, miközben elfelejti megkérdezni azokat, akik benne élnek. A bizonytalanság pedig lassan beszivárog a hétköznapokba: óvatossá tesz, visszafog, elcsendesít.
A kérdés nem az, hogy történik-e valami, hanem az, hogy mikor válik ez érezhetővé. Mikor lesznek olyan terek, helyek és pillanatok, amelyekhez kötődni lehet. Amíg ez nem történik meg, addig a város hiába álmodik pezsgő életről. Szombathely így bár bulikirálynő akar lenni, de csak egy nyugdíjas díva marad, aki minden este korán lefekszik.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
