A mai napon érett fél évszázadossá az irodagépek ekéslova, böhömnagy szürke kockatömbje, a fénymásoló. Pontosan 1960 márciusában az akkor még Haloid Xerox néven futó, az ismeretlenség félhomályába burkolózó new york-i vállalat - ami eredetileg fotópapír és egyéb, fényképezéssel kapcsolatos berendezések gyártására szakosodott - leszállította első fénymásológépét első fizető vásárlójának. A szerkezet mérete két mai mosógépével ért fel, majd' 300 kilogrammot nyomott, és el kellett fektetni, hogy beférjen az ajtófélfák között. Néha meg is gyulladt.
A munkahelyet és munkafolyamatokat azonban alapjaiban változtatta meg, pedig erről még csak nem is ámodott senki eleinte. "Nehéz ma már ezt elképzelni, hiszen annyira része mindennapjainknak, de ott és akkor óriási léptékben mozdította elő a kommunikációt" - vallja David Owen, a Másolatok másodpercenként című könyv szerzője. "Tipikusan az a termék volt, amiről senki nem tudta, hogy szüksége van rá, amíg szert nem tett egyre."
A Fortune Magazine minden idők legsikeresebb találmányának nevezte
Pedig a gépezet kezdetekben a sorozatos hibák melegágyának bizonyult, ahova került, ott biztosan több cigaretta fogyott el, mint korábban. A korai modellek annyira megbízhatatlanok voltak, hogy a Haloid Xerox szerelőcsapata csaknem naponta kapta a vészhívásokat. A jogosnak vélt ellenérzéseket azóta még vászonra is vitték: az 1999-es kultfilmben, a Hivatali Patkányokban a három főszereplő egy csökönyös másológépet kaszabol ripityára egy mezőn, felidézve a luddita-korszakot.
Digitalizált mindannapjaink többnyire már csak mint ősi mechanikus ereklye tekintünk rá - miközben egyes hivatalokban még mindig bőszen üzemel, olykor-olykor a "paper jam" felirattal jelezve a kapuzárási pánikot, amit egy új kor irigyelt gyermeke, az e-mail vált ki belőle -, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy fénykorában nélkülözhetetlen eszköz volt, ami a Xerox nyomán még egy új igét is behúzott a köznyelvbe, igaz, csak az amerikaiba (ugyanúgy, ahogy ma a guglizni kifejezést is használjuk, már mi, magyarok is). A xerográfiának hívott folyamat mindeközben még mindig nem változtatott az alapvető eljáráson, a mai gépek nagyjából ugyanúgy működnek, mint nagyapáik - amik egyébként előretörésükkor, 1961 végére már 60 milliós árbevétellel gyarapították a Xeroxot.
Az IBM kinevette az eljárás feltalálóját
Nem elhanyagolandó az a hosszú út, ami a xerográfiáig vezetett. Az írott szó megszületése óta él az igény, hogy a dokumentumok ne csak egyetlen példányban maradjanak fenn - az első másolók kolostorok gyertyafényes sarkaiban tintával bűvészkedő szerzetesek voltak. Őket haladták meg később a nyomdák, majd a stencil és az indigó, mígnem betoppantak az összképbe az első primtív másológépek, amiknek olyan nagyvonalúan futurisztikus neveket adtak, mint Dial-A-Matic vagy Duplitron. Ezek még vegyileg kezelt papírokat alkalmaztak, amik bűzlöttek, végül elfeketedtek.
Senki sem dolgozott ki módszert a hosszan tartó másolatpapírra, mígnem Chester Carlson, egy szabadalmi ügyekkel foglalkozó ifjú ügyvéd a nagy gazdasági világválság alatt be nem jelentkezett a száraznyomtatás megváltó ötletével - aminek elődjét egyébként Selényi Pál, magyar kísérleti fizikus álmodta meg egy ionágyú segítségével (tudományra fogékonyak erről bővebben itt olvashatnak). Carlsont a Kodaktól az IBM-ig számos multit megkeresett ötletével, de senki nem vette komolyan. Küzdelmét azonban nem adta fel - erre még első házassága is ráment -, míg a Haloid végre érdeklődést mutatott.
A munka oroszlánrésze csak ekkor kezdődött, reménytelen próbálkozások tömegével, amik során készült majd négyméteres óriás, és olyan gép is, ami csak sötétben tudott másolni. Közben fogyóban volt a pénz egy olyan ötletre, amiben senki nem látott jövőképet, a munkások pedig a csökkenő keret miatt egyre feszültebben munkálkodtak. "Kedvenc időtöltésem volt akkoriban, hogy kihánytam a reggelimet" - mondta el a CNN-nek egyikük, a ma 83 éves Horace Becker. 1959-re kínkeserves próbák után sikerült előállni az első működő prototípussal, ami a 914-es nevet kapta, miután kilenc incs széles és tizennégy incs hosszúságú papírt volt képes nyomni, percenként hét darabot, ami akkoriban nagy eredménynek számított.
Az ősgépre nyomban lecsaptak a Haloid Xerox titkárnői, akik "óriási büszkeséget éreztek, amikor kezükbe fogták az eredetivel azonosan kinéző másodpéldányt" - nyilatkozta Joseph Wilson, a vállalat elnöke egy korabeli újságcikkben. A nyereségességet azonban így is csak úgy tudták elérni, hogy a 2000 dolláros gépeket haszonbérleti szerződéssel adták ki a cégeknek, havonta 95 dollárért, és kétezer ingyen másolatot készíthettek vele alkalmazói. Minden további másolatért 5 centet kapott a Xerox, ám mivel az irodai alkalmazottak egyre sűrűbben kezdték használni, a profit egyik napról a másikra tornyosulni kezdett - a többi már történelem.
Ötven évvel később a Xerox már nem is gyárt kizárólag másolásra szakosodott gépeket - az irodákban már amúgy is felváltották a zümmögő behemótokat az asztali számítógépek és a papírvékony lézernyomtatók. "Néha régi sikereid áldozata leszel" - konstatálja Steve Hoover, a cég szoftveres részlegét irányító alelnöke. "Hajdanán archiválásra használták a papírt. Ma már jó, ha két napig életben maradt egy kinyomtatott dokumentum, aztán megy a szemétbe." Az iPad korában ez természetes, de a Xerox nem aggódik: már a jövő technológiáin dolgoznak.
