Vannak esték, amikor az ember nem szívesen mozdul meg, még ha tudja is, hogy érdemes volna. Ilyen volt ez a csütörtök is, Szirtes Edinával és társaival. A Facebook-on – a közösségi háló újabban már-már egyenlő a hazai nyilvánossággal – láttam, hogy lesz, és talán érdekes is. Valószínű kihagytam volna, de a zenekartól belülről jött a füles, hogy hiba lenne nem ott lenni.
Ha nem megyünk el, nem történik semmi. A kulturális szeánsz lezajlik, a mi életünk pedig ettől függetlenül csordogál tovább a megfelelő mederben. De szerencsére nem így történt, és gazdagabbak lettünk, nem csak egy élménnyel.
Ezek azok az esték, amik után másnap kicsit egyszerűbb az ébredés, szebben süt a nap, és könnyebben mosolygunk a kollégáinkra. Köszönhető ez Szirtes Edina Mókus hihetetlenül kedves személyiségének, varázslatos hangjának és hegedűjátékának, a vele érkezett zenészeknek, Pejtsik Péter vibráló dirigálásának. És persze a Savaria Szimfonikusoknak, akiknek Szirtes Edinával együtt nem tudunk elég hálásak lenni, amiért így beleálltak a buliba. Műfajokon keresztül, lelkesen, látható lelkesedéssel.
Ennyi volt, nem kevesebb.
Most is libabőr.
