Én, mint Fő tér, az évnek ezen a napján, amely az utolsó a sorban, ahhoz vagyok szokva, hogy hátamat rengeteg népek tapodják, egyik sarkomban színpad áll, azon zene szól, és mindenki örül. Mindenki örül az éjfelet várva, hogy a város közös házának tetejéről lövelljék a a tüzet, köszöntve az új évet. Ilyeneket szoktam megélni, ma azonban nem.
Árusok ugyan vannak errefelé, de csak a papírtrombitákat viszik a gyerekek. Igaz, ők fújják becsülettel, ahogy a tüdejükből telik, de ez nem ugyanaz. És hamarosan sötétedik is, és hamarosan kiürülök, és nem azért, mert a jó szombathelyiek ne tapodnának rajtam szívesen, hanem a szabályok miatt, hogy a járvány, hogy nem lehet, meg ilyenek.
Én ezt megértem, mert belátó vagyok, és szerte az országban, mit, az országban, a kerek nagy világban így jártak tér társaim, mindannyiunk üres lesz és kihalt. De majd jövőre, veletek, ugyanitt, és nem ugyanúgy, ahogyan ma, hanem akképp, mint eddig mindig, legalábbis remélem. Addig is, mit tehetek, boldog új évet kívánok a szombathelyieknek, én, a tér. (Kattints a képre, hogy többet láss belőlem.)
