Nemrég a Facebookon jelent meg ez a nyílt levél, amelynek írója azt meséli el, hogy mit élt át az szombathelyi Markusovszky kórház intenzív osztályán. Nem horror sztori ez, hanem nagyon is pozitív. Ilyen is van.
Fekszem a kórházi ágyon! Már egyedül vagyok a szobában! Hallgatom a szomszéd nagyterem műszereinek zümmögését, sziszegését, sípolását és számtalan jelzését. A sürgősségin fekszem (magyarul intenzív) tegnap este óta. Nem öncélúan írom le a történéseket, hanem két okból. 2012-ben írtam egy olvasói levelet a megyei lapnak és ugyanazt a levelet elküldtem a Markusovszky Kórház igazgatójának is és még más illetékes helyre is, mert édesanyámat az akkori megfogalmazásomat felvállalva "el tették láb alól" itt a kórházban! A másik ok ami miatt elkezdtem ezt a bejegyzést az az, hogy elolvastam az ismerőseim által megosztott "A halál joga" írást és elsírtam magamat! Sírtam mert gyászoltam azt az embert, akinek úgy kellett meghalnia (nem tudom melyik kórházban, de nem is érdekes, mert sehol sem fordulhatott volna elő) és sírtam azért, hogy én milyen szerencsés ember vagyok, hogy tegnap csupa olyan ember volt szolgálatban, akik az élethez való jogomat tartották szem előtt! Nem nagy szavak ezek Velem megtörtént!
Péntek 15.35 óra Markusovszky kórház sürgősségi információs pult, adminisztráció, betegirányítás. Kedves hölgy rám mosolyog, adatot felvesz, papírt kiállít, sárga vonalon továbbküld. Odaérünk, pont kinyílt az ajtó papírt beadtuk. Pár perces várakozás után behívtak. Kedves hölgy vért vett, EKG-t csinál, röntgenre küldött. Féltem, fulladtam! Nyugtatott, megsimogatta a hátamat és mosolygott! Enyhült a szorítás a torkomban (bár küzdöttem a levegőért). Várakozás a folyosón, de előtte elmondták, hogy a laborvizsgálatok bizony időbe tellenek. (igen, így is lehet. Ha tudod, hogy miért kell várnod nem hőbörögsz!) Főorvos asszony kedves, türelmes, informatív és a szemembe néz. Mese nincs maradni kell, de már tudom, hogy maradni akarok, mert nagyon rosszul vagyok segítségre szorulok.
20.00 óra felkerültem. Félek! Kedves ápolónéni mélyvénás vért próbál venni. Fáj! Nem sikerül! Többször szúr! Bocsánatot kér, hogy fájdalmat okozott. Doktornő jön. Kedves és mosolyog! Elnézést kér a fájdalom okozásért és szúr! Talált, sikerült. Következő ápolónőnek elmondom, hogy sajnos a kemo tönkre tette a vénáimat erre ő hozott egy másik, kisebb a legkisebb kanült, vagy branült (sosem fogom megtanulni melyik melyik) és simán bevezette. Lassan, türelmesen, hogy a lehető legkisebb fájdalmat okozza. Megkaptam a sürgősségi kezeléseket és elhittem, hogy minden rendben lesz. Az éjszaka eltelt valahogyan és reggel egy türelmes, figyelmes és alapos orvos vizsgált meg, sőt még egy. Szerettek volna átszállíttatni arra az osztályra, ahova a betegségem tartozna, de telt ház van. Maradtam! Itt vagyok és biztonságban érzem magamat. Nem néznek át rajtam, rám néznek, elmondják, hogy mi miért van és mi miért történik. Kérdezhetek és kérdezek. Válaszolnak!
Az ápolók (mindkét műszakban vagy háromban) kivétel nélkül segítőkészek és profin teszik a dolgukat. Van idő egy kedves szóra, egy mosolyra egy érintésre és nem is kell több. Nem érzem magam kiszolgáltatva!
Beteg vagyok, de jogom van az élethez és ŐK ezt tudják! Akikkel én találkoztam itt, tudják!
Ma két fogadalmamat szegtem meg, illetve egyiket csak felfüggesztettem.
Az első, hogy addig nem kommunikálok a facee-n, amíg egy barátom nem lesz ismét szabad. (ezt a fogadalmat felfüggesztettem erre az egy bejegyzésre)
A másik, hogy soha nem fekszem be a Markusovszky Kórházba! Megtettem, mert ezt hozta a sors, de valahogyan kompenzálni is akart úgy hiszem!
Nekem szerencsém volt, van.
Jogunk van az élethez is.
2018.01.27.
Aranka Horváth
Markusovszky Kórház
