Közel három évtizede lakom a Wesselényi utcában, de az a csodálatos alkotás még soha nem tűnt fel.
Talán mert olyan harmonikusan belesimul a környezetébe, amit a töredezett, enyészetnek indult járda, a megsüllyedt szegélykövek és a lekoszlott, kitaposott, növényeket csak maradványokban tartalmazó “zöld” sáv jelent.
Akárhogyan nézzük, figyelemre méltó darab.
Hogy ki és mi célból tette ide annak idején ezt kecses betonszerkezetet, az már a múlt homályába vész, de az biztos, hogy az akkori munkálatok megkönnyítette, hogy praktikus kis fülei vannak, melyeket annak idején be lehet akasztani a platós daru horgába, és lazán leemelni az IFA platójáról.
A füleket aztán kalapáccsal rá lehetett simítani a virágtartó (?) szegélyére. Hogy a talpat utólag betonozták hozzá, vagy együtt öntötték ki a konstrukcióval, ma már nem is fontos.
Azok voltak csak a régi szép idők.
Mára egy kissé megkopott a fénye a szerkezetnek, de a beton láthatóan állja az idők kihívását, ami azt jelenti, annak idején csak kevés cementet loptak ki belőle az főnök garázsalapjához.
Hogy volt-e benne virág valaha, csak sejtjük, az biztos, hogy most van lakója.
Vadvirág nő a betonból, pontosabban az aljában összegyűlt porból, szemétből. Így téve teljessé a különös vizuális harmóniát.
Az egész annyira együtt van, hogy már-már romantikus.
Vagy ha nem is az, akkor őszinte és sallangmentes: el tudnám képzelni a városcímerben.
