Az ünnepek közeledtével egyre jobban felerősödik az egyedüllét maró csendje az emberben. Küzdelem minden perc, és egyre nagyobb küzdelemmé válik, ahogy a város kirakatai és a boltok dekorációja azt harsogja: itt a szeretet ünnepe. A kérdés a legmélyebben eltemetett szorongásig tud hatolni: vajon hányan vannak ilyen helyzetben? Mások is kimaradnak ebből? Másnak sem jár még csak készülődés varázsa sem?
Év közben sokat hallgatom a csendet. Az a fajta csend ez, ami nem üres. Sokkal inkább telített. Benne van minden nevetés, ami egyszer volt, és minden szó, amit sosem mondtunk ki. Azt hisszük, hogy hozzá tudunk szokni az egyedülléthez, de nem. Csak megtanuljuk elrendezni, ahogy egy szobát, ahol minden tárgynak megvan a maga helye, még a hiányoknak is.
Az egyedüllét nem mindig fáj. Van benne valami nemes. Valami, ami visszaadja az emberméltóságát. De van benne valami kegyetlen is. Főleg amikor nincs kinek mesélni, hogy milyen volt a nap.
Az ünnepi időszakban mélyen kell kutatnom magamban, hogy az egyedüllét nemességét megtaláljam. Sokkal inkább megsemmisítő most ez. A gondolat, hogy még ennyi sem jár, felemészt. Minden pillanat, amikor nincs valami, ami elvonja a figyelmet a közelgő ünnepről, egy valódi küzdelem. Küzdelem a felemésztés, és a feladás ellen.
Annyi lemondás volt már az életben. Hol önként, hol azért, mert le kellett mondani. És minden évben megküzdünk újra és újra az egyedüllét legmagasabb fokával. Mert ilyenkor hág igazán magas fokra ez az érzés. Ezt viszont nem mi akartuk így, nem akartunk egyedül lenni ilyenkor is.
Rájöttem, hogy a magány nem mindig büntetés. Néha csak tér. Tér arra, hogy újra megtaláld a hangodat, amit a világ zaja elnyomott. És talán ez az ünnepi időszak pont erre való: hogy ne kelljen erősnek lenni, hogy ne kelljen bizonyítani. Hogy megengedhesd magadnak, hogy ha csak egy pillanatra is, hogy gyenge legyél.
Mert gyengének lenni sokszor valami mást is jelenti. Bátorságot. Megmutatni a világnak, hogy milyen nehéz, hogy nem minden pillanatban könnyű az egyedüllét. Ehhez nagyon nagy bátorság kell. Gyengének mutatni magunkat. És a bátorság sokszor igenis kifizetődő. Az ember ráeszmélhet, hogy nincs egyedül az egyedüllétével.
