A szombathelyi szövőgyár egyike azon könnyűipari cégeknek, amelyeket elvitt a rendszerváltás szele. A Nyugaton nemrég megmutattuk, hogyan néznek ki az egykori Szombathelyi Pamutipar épületei 
Szélfútta, keserédes séta az egykori szombathelyi szövőgyárban 2021. February 28. 20:01 . Most azt szeretnénk bemutatni, hogyan gondolnak vissza az itt eltöltött éveikre a már nyugdíjas lányok, asszonyok. Alapul azok az interjúk szolgáltak, amelyeket 2012 óta készítettem az itt dolgozókkal A cikkhez a szövőgyárban és Szombathelyen készült archív fotókat használjuk illusztrációként.
A hatvanas-hetvenes években nagyon nehéz volt a szombathelyi Szövőgyárban dolgozni. A falusi fiatal lányok és asszonyok naponta 30-40 kilométert is bicikliztek munkába jövet-menet. Sem a szálló gyapot mocska, sem a gépek fülsiketítő zakatolása nem riasztotta őket vissza. Ahogy az egyik interjúalanyom mondta:
„Mire a nyolc óra letelt, mi egymásra sem ismertünk rá, olyan koszosak voltunk. A fejünket bekötöttük kendővel, azon vastagon állt a por. A szemünkből sem győztük kiszedni azt a sok pihét, azt a sok mocskot.”
A megterhelő munka ellenére az 1960-as évek legelején felvételt nyert nők évekig, sőt, akár évtizedekig sem mondtak fel. Orkánerejű szélben, locsogó esőben, szakadó hóesésben is minden nap pontosan érkeztek. Mielőtt megszólalt volna a műszakváltást jelző csengő, már a zakatoló gépek mellett álltak és várták, hogy átvegyék a kollégáiktól a műszakot:
„Volt olyan, amikor háromméteres hófúvásból húzkodtuk ki egymást. De bejöttünk.”
És, hogy miért tették mindezt? Ezt a következő sorokban bemutatom:
Vas megye legtöbb településen az 1960-as évek legelején jöttek létre azok a termelőszövetkezetek, amelyek aztán egészen a rendszerváltásig megmaradtak. Ezek a téeszek ekkor még sem fizetést, sem megfelelő terménymennyiséget nem tudtak biztosítani a tagoknak. Az egyéni tulajdonban lévő földeket azonban közös gazdálkodásba kellett adni, így a parasztság ekkor úgy érezte, hogy elveszített mindent. A létbizonytalanságból egyetlen módon lehetett kitörni, gyári munkavállalással.
Leginkább a húszas-harmincas éveikben járó fiatal lányok próbáltak szerencsét a megyeszékhelyen. A munkakeresők nagy száma miatt kötelező közvetítést vezettek be, ami azt jelentette, hogy nem lehetett közvetlenül egy-egy gyárba jelentkezni, hanem a munkaerőközvetítő iroda előtt kellett sorba állni. Ahogy az egyik interjúalanyom mesélte:
„Éppen olyan munkanélküliség volt, mint most. Minden éjszaka három órakor biciklire ültünk, és jöttünk Szombathelyre, több hónapon keresztül, amíg el nem tudtunk helyezkedni. Akkor a Munkaügyi Hivatal folyosóján úgy kellett sorban állni, mint a gyóntatószékben. Volt egy ablak, amit kinyitottak, és akik ott álltak közel, azokat felvették, betették az ablakot, és a többi mehetett haza, mert nincs több munka.”
A Munkaerőközvetítő Hivatal előtt azonban nem csak falusi nők, hanem Szombathelyen élő asszonyok is ácsorogtak. A megye és a város vezetése ezért úgy döntött, követve az országos utasításokat, hogy megnehezíti a falusi álláskeresők dolgát. A munkavállalás többek között szombathelyi lakcímhez és községi igazoláshoz kötötték. Utóbbi dokumentumnak tartalmaznia kellett, hogy a falunak nincs szüksége a városba igyekvő munkavállalókra. Nem kevés ügyeskedésre volt szükség ezeknek a dokumentumoknak a megszerzéséhez.
A falusi nőknek tehát azért is rendkívül sokat kellett harcolnia, hogy egyáltalán sorba állhassanak munkáért jelentkezők között. Ezen a rendkívül nehéz helyzetükön pedig nem más, mint a szövőgyár segített. A Szombathelyi Pamutipar szinte kizárólag ezeket, a téeszek elől elmenekülő, szakképzetlen falusi lányokat vette fel. Wágner József, a Pamutipar főtechnológusa a megyei és a városi Végrehajtóbizottsági üléseken rendszeresen kifejtette, hogy:
„A szombathelyi dolgozók nem szívesen mennek a vállalathoz. Az egyik probléma az, hogy az üzem három műszakos, ugyanakkor a bérezés rendkívül alacsony. A Pamutipar ezért kénytelen vidékieket felvenni.”
A szövőgyár tehát azért alkalmazott falusi nőket, mert a városiak más, leginkább a legnagyobb presztízzsel bíró cipőgyárba igyekeztek. Erről azonban a falusi nők vagy nem tudtak, vagy nem érdekelte őket. Mindegyik interjúalanyom arra emlékezett, hogy
„Az igazgató szívesebben nyúlt egy vidékihez, mint egy városi lányhoz. Mert a városi mindig kifogást talál, hogy ne dolgozzon. Mi meg a munkában is jobban megálltuk a helyünket. Többet termeltünk, mint a városiak.”
A szövőgyár ugyan kényszerből, de lehetőséget adott azoknak a szakképzetlen falusi nőknek, akiknek senki más. Kevés, de rendszeres havi bért fizetett akkor, amikor az egyik napról a másikra a falusi emberek ezrei az összes földjük és állatuk beadásával nincstelenné váltak. A szövőgyár több ezer család számára anyagi biztonságot és a stabilitást jelentett. Amikor a nőknek később lehetőségük lett volna a váltásra, akkor is sokan maradtak. Nem azért, mert máshol sem volt jobb, hanem mert hűségesek voltak egykori megmentőjükhöz.
