Ez a csütörtök esti buli minden tekintetben nagyon egyben volt. Talán a körítés lehetett volna lazább – jegyzem meg a legelején, és legyen elég ennyi negatívum. A gyertyafényes fehér abroszos asztalkák az MSH-ban hangulatosak, de a repedtfazék hangú énekes és performance legenda, Tom Waits szellemiségének kísértéséhez nem volt telitalálat. Egy kocsma, faasztalokkal, sörrel és pálinkával, az talán. De hogy táncparkett sincs, és a világ leglassúbb rock and rollját ülve, az asztal alatt kényszerülök letáncolni!?
A történet hat évvel ezelőtt kezdődött, amikor Tom Waits születésnapját megünneplendő alkalmilag összeállt az A38-on a Braindogs. A koncertnek olyan sikere volt, hogy időszakosan azóta is feltűnik itt-ott a formáció. Olyan ikonok zenélnek benne együtt, akik egytől-egyig komoly tisztelői a mesternek: az osztrák Ripoff Raskolnikov, az angol blues-énekes, Ian Siegal, és a magyar underground krémje, Kiss Tibor és Varga Líviusz a Quimbyből, Laca és Frank a Hiperkarmából, és Nagy Szabi a Hobóból. A válogatás önmagában jót ígér, a megvalósulás – leírhatatlan élmény.
És ekkor beleszeretünk Ian Siegalba
Az első fél órám Kiss Tiboré és Líviuszé, Quimby-fanként rajongással hallgatom őket, ahogy Tibi belehangszórózik a szombathelyi éjszakába – a mester, Tom Waits megemelné a kalapját. Líviusz a szokott bájjal adja elő magát, kongázik, bohóckodik, lazít, üvölt, tűzzel pörgeti le az Ice Cream Man-t, szeretjük. Frank is kiváló zenész, dobosból vedlik zongoristává – majd Kiss Tibor cuccához beállva gitáros énekessé. Remek társuk a grazi Ripoff Raskolnikov (ahogy az Old Shoes-t énekli, borsózik a hát). Húsz éve visszatérő vendége a hazai színpadoknak, egyike közép Európa legjobb dalszerzőinek – nem mellesleg remek gitáros és énekes.
A csütörtök este azonban mégsem az övéké, hanem a brit blues-énekes gitárosé, Ian Siegalé. Nem akarok nagyot mondani, de a műfajban ennyire jó hangú énekest még élőben nem halottam. Ha nincs a színpadon, egy idő után akkor is rá figyelünk: a takarásban, a színpad szélén is táncol, láthatóan minden percét élvezi a bulinak. Lehengerlő. Amúgy a londoni gitáros-énekes stílusát Muddy Watershez hasonlítják, és a legtehetségesebb fehér soul-blues énekesként tartják számon. (Állítólag Tom Waits is elismerőleg nyilatkozott róla az egyik lemeze kapcsán, ami valahogy a kezei közé került.)
Hallelujah
Ahogy a mester – úgy a tanítványok sem koppintanak. Annyiban Tom Waitsek ezek a dalok amennyire Braindogsok. Ezek a zenészek úgy vannak a mesterrel, mint egy jó karmester mondjuk Beethovennel, nem szolgaian másolják a kottát, hanem értelmezik, átitatják magukkal. Blues, jazz és varieté-elemek keverednek a műsorban, ahogy a mesternél is, oldottan, spontán módon, ami belefér, és ami tőlük van, nincsenek fölös manírok. Líviusz félidőn túl már vörösborral kínálgatja a többieket, miközben zenélnek, ő tölt a poharakba. Belefér. Nem utánzás. Ian Siegal a rend kedvéért megidézi a kultikus amerikai énekes - komponista - színész jellegzetes kézmozdulatait, görnyedt testtartását - ennyi, de lehet, ez sem tudatos, csak belelátjuk. De saját jogon is hasonló kvalitású zenészek.
Az „asztaltáncoltatás” azért a végén nem maradt el. A ráadás ráadásban Ian Siegalnak sikerült a székéből kimozdítani a gyertyafényben megbújó társaságot. Én meg azon kapom magam, felállva sikoltozom: vissza, vissza mielőbb Szombathelyre!
