Ez már akkor kiderült mindenki számára, amikor beléptem a könyvbemutatóra, ahol meglepően sokan gyűltek össze azok közül, akik feltehetően már látták ezt a kisvárost közelebbről. Kaptam is pár merőben érdeklődő pillantást, hiszen az életkorommal eléggé kilógtam a rendszerváltás előtt fél Európát bejárt közönségből. Egy kis „te is itt vagy” és néhány kötelező „nahát, eljöttél” után mindenki helyet foglal a Cseh centrum dísztermében, és Eckhardt Balázs dokumentumfilmjével máris kezdetét veszi ez az érdekes Krumlovi utazás.
Kocsis Péter, a könyv írója - s mellesleg a Nyugat szerzője is -, húsz éve él Csehországban, Krumlovba pedig tíz éve költözött. Persze ez csak akkor érdekes, ha külön kiemeljük, hogy az útikönyv megadja azt a pluszt, amivel együtt már láthatjuk a helyét a könyvespolcunkon: mégiscsak olyan ember írt könyvet Krumlovról, aki tisztában van annak mindennapjaival, ismer minden utcasarkot, minden nénit és bácsit, minden kóbor kutyát.
Jó, nem mondom, hogy ezek mind benne vannak a könyvben, de azért ez mégiscsak több hozzáértést sugall, mintha valaki egy budapesti íróasztal mögül próbálja megálmodni, hogy „jajj, de szép város is ez a Krumlov”. Az legfeljebb szépirodalom, de semmiképpen nem hasznos információkkal szolgáló útikönyv.
A bemutatón kezdetben kissé zavarban volt mind a szerző, mind a szervezők, hiszen - saját bevallásuk szerint sem - számítottak ennyi érdeklődőre. A kötelező „miért is vagyunk itt” kérdések után az útikönyvre, kedvenc helyekre, a cseh gasztronómiára terelődik a szó. Ahogy otthonáról, benyomásairól, élményeiről beszél, egyre jobban felenged és érezhető szeretettel a hangjában mesél a városról.
Annyit biztosan állíthatok a sok lelkes résztvevő láttán, hogy ha már jártunk Krumlovban, akkor Kocsis Péter útikönyve szép emlékeket ébreszthet bennünk. A rengeteg általa készített fotó és a személyes, bensőséges stílus olyan eszköz, ami jó író kezében tökéletesen alkalmas erre a célra.
Ha esetleg még nem sikerült eljutnunk a festői cseh kisvárosba, a könyvet olvasva azonnal magunk előtt láthatjuk, ahogy a cseh őslakók sörgőzös mindennapjaikat – és az ehhez hozzájáruló cseh sört – töltik. Abban biztosak lehetünk, hogy a szerző erre nagy figyelmet fordított, hiszen magát „söremigránsként” emlegeti, aki részben azért hagyta el csillogó kis hazánkat, mert azért a cseh sör az mégiscsak cseh sör.
Ez a hangulat mindenkire átragad, most már én is szinte visszajáró Krumlov-látogatónak kezdem érezni magam, kicsit olyan, mintha Kocsis Péter a saját kis szektájába szervezett volna be, én pedig fennakadó szemekkel mormolom utána, hogy "Hrabal sírjáról nem mondhatok többet…". Nagyon titokzatosan hangzott, de cseh barátai kérésére tényleg nem nagyon reklámozhatja, hogy hol van a nagy cseh író sírja; pedig tudja. Ezt is.
És ezen kívül még rengeteg mindent TUD, ezt kénytelen vagyok így, nagybetűvel leírni, mert ez tényleg az igaz nagybetűs Tudás, amire úgy tűnik, már a csehek is felfigyeltek, és általában csak egy kedves mosollyal nyugtázták, hogy Péter többet tud a cseh történelemről, mint ők maguk. Bár, mint kiderült, azért mindennek van határa: amikor a gombászásról akarta őket kioktatni, azt már összeráncolt szemöldökkel fogadták – mintha egy magyarnak magyarázná egy cseh, hogy kell gulyáslevest készíteni…
Bár lehet, hogy nálunk meg bujkál valahol Kocsis Péter cseh mása, aki erre is jobban tudná a választ, mint mi magunk. Ha ő is ír egy útikönyvet, ígérem, elolvasom.
