Csengetnek.
Nyisd ki, megjött apád!
– szólt sápadtan a mama még évekkel a férje elhurcolása után is. De hiába szaladt az ajtóhoz a kis Andrzej, Jakub Wajda sosem jött. Csendesen pihent már a katyn-i erdő mélyén, egy tömegsírban, alig néhány hónappal azután, hogy szovjet hadifogságba esett.A keze össze volt kötözve, mikor megtalálták, koponyáján két lyuk mutatta a tarkólövés irányát. Fia, aki világhírű filmrendezővé nőtte ki magát, leforgatta a modernitás legszörnyebb lengyel tömegmészárlásának hiteles történetét - szüleinek ajánlva. Mert egy férfi tragédiája mögött általában legalább egy nőé is meghúzódik.
Húsz kőkemény percig nézed, miként lövik bele egyenként a lengyel tiszteket és értelmiségieket egy békés erdőben ásott irgalmatlanul nagy tömegsírba. Hallgatod az utolsó imáikat, látod a halálfélelmet az arcukon, a füstfelhőt a durranás nyomán, és a golyót, ami a tarkónál ment be, s valahol a szemek között távozott. Bámulod az elfeketedő vásznat és arra gondolsz, hogy a talán kicsit hatásvadász ez az alákevert templomi zene, majd amúgy megszokásból bámulod még egy ideig, elgondolkodva a némán lefutó stáblistát.
Hol van ilyenkor az Isten?
És két dolog jut eszedbe. Az első az, hogy hol van ilyenkor Isten? Ennek megválaszolását hagyjuk meg a papoknak – és a megfelelő érvek kiagyalására adjunk nekik még vagy két évezredet. A második különben is sokkal érdekesebb és kézzelfoghatóbb: te jó ég, az ember tényleg eredendően rossz lenne?! Vagy csak Sztálin és Hitler volt az? Akkor meg születetten gyávák és befolyásolhatók vagyunk? Egyik változat sem jobb a másiknál...
Katyn maga volt a béke szigete szarvasokkal, őzekkel, nyulakkal és fenyőfákkal, valahol fent, a nagy szovjet birodalom fagyos északi részén. 1940-ben aztán Sztálin, a buzgó belügyi népbiztos, Berija javaslatára átminősítette sírkertté. A lengyel nép elitje (a hivatalos, de negyven évig titkolt verzió szerint
a szovjet hatalom megátalkodott ellenségei
): katonatisztek, kényszersorozott egyetemi tanárok, orvosok pusztultak ott csendben, észrevétlenül.A hadifoglyok Mandzsúriába szöktek
– vonta meg a vállát Sztálin, mikor morajlani kezdett az értük aggódók tömege: miért maradnak el a levelek? Aztán 1943-ban, amikor a németek megtalálták a jeltelen temetőt, és egy magyar patológus, Orsós Ferenc vezetésével feltárták a tömegsírt, taktikát váltott: Ők voltak! Halál a gyilkosokra! – kiáltotta, s igyekezett a néhány hónapja még
kedves komák
, a németek ellen irányítani a közharagot.
Kihantoltak neveit harsogta a hangosbemondó - így lettnek seperc alatt özvegyek várakozó, reménykedő asszonyokból. Asszonyokból, akik hűségükért, nyakas igazságérzetükért, vagy szimplán társadalmi státuszuk miatt többen maguk is sötét pincékben végezték. Ezek a nők a voltaképpeni főszereplői Andrzej Wajda Oscar-díjra jelölt filmjének. Ők a bátrabbak, ők az elszántabbak – őket figyelhette meg otthon az édesapját váró kisgyerek. A máskor valóban tekintélyes férfiakat más legkevésbé sem tiszteletreméltó férfiak hajtják és ölik, mint a marhákat a vágóhídon.
Néhány képsorban ez a párhuzam erősödik: üres szoba, szennyes falak, főbelövés, a kiloccsant vért és agyvelőt egy vödör vízzel felöntik – jöhet a következő! Percenként legalább hat emberrel képes végezni ez a nagyüzem... Ugyanakkor persze senki sem gondolja (még a rendező sem, holott neki bőven lenne oka az elfogultságra), hogy ez a szörnyűség, amit végül negyven év múltán (de csak akkor!) Gorbacsov bevallott, egyértelműen a szovjetek hibája.
Itt mindenki hibás...
A tábornokot a szovjetek ölték meg. Az egykori nagyságos asszonyt (akinél akkor már a régi szolgája is nagyobb nagyság) a németek hívják be, hogy átadják a holttestten talált kitüntetést, s ők akarják, hogy mondja hangszalagra: Sztálin tette és sosem bocsátja ezt meg neki! A kemény nő nem teszi.
Tudják maguk is, hogy nem igaz.
Vagy legalábbis nem így igaz. És hiába mutatják meg neki az egyébként autentikus képanyagot (több ilyen is került a filmbe) a katyn-i erdő feltárásáról, legalább olyan mértékben hibáztatja őket is. És ugyanilyen harsányan tiltakozik a sztálini propagandaanyagot vetítő teherautó ajtaját verve, amikor a németek ellen szítanak.
Itt mindenki hibás, és egyik diktatúra sem jobb a másiknál - az egyensúlyra nagyon vigyáz a rendező. Nem felejti el jelezni azt sem, hogy ezidőtájt máshová is tömegeket vittek Lengyelországból, ezer és ezer vagonnyi embert, akikből aztán már csak egy doboznyi személyes tárgy, szemüveg, jegyzetfüzet, óra érkezett haza a rokonokhoz: a tiszt (aki a hírek szerint Jakub Wajdát személyesíti meg a filmben) apját, a címzetes egyetemi tanárt, mert nem átall kiállni az oktatás szabadságáért, bevagonírozzák, és Auschwitzba deportálják a németek. Csak egy kis csomag jön vissza, amiért még a postás sem hajlandó borravalót elfogadni. S egy levél: kezeletlen szívbetegségében elhunyt ekkor és ekkor.
A Katyn nagyon jó film. Az elképesztő történetet önmagában bevisz majd legalább húszmillió lengyelt és jelentős számú, a történelem és a diktatúrák iránt érdeklődő más nemzetiségű emberkét a mozikba (vagy legalább leülteti őket a számítógép monitorja, illetve a képernyő elé). Mindkét szélsőség élvezni fogja, hiszen ugyanolyan hévvel lehet szidni a
nácikat
, mint akommunistákat
, s a középen állóknak pedig ideális ez a két kerek óra a miérteken gondolkodni. A képi megoldások is bravúrosak, csakúgy, mint a narratíva, ezekről azonban nehéz beszélni (figyelni sem könnyű őket egyébként), annyira mélyen megérint a nagyon is emberi történet. Nehéz beszélni róluk, de mégis kell, mert megérdemlik.
Bravúros rendezés, elképesztő képek
Megérdemelnék, hogy ne pusztán lelkiismeretfurdalásból emlékezzen meg róluk az emberlánya. A bravúrosan megszervezett és fényképezett tömegjelenetek sora, az emberi figyelemhez idomuló, állvány és egyéb kisegítő alkalmatosságok nélkül, vállról és kézből vevő kamera, ami úgy ugrál, mint a szemünk, és az, hogy rengeteg hosszan kitartott premier plánt alkalmaz a film – nagyon hatásos. Szigorú, különleges arcú, mégis érzelemgazdag mimikára képes színészeket válogatott a rendező.
Tehetségüket nemcsak rengeteg közelivel használja ki, hanem azzal az egyszerű műfogással is, hogy a mélységélesség minimálisra állításával mindig határozottan kiemeli őket a jellegtelenné szétfolyó háttérből. Az is észrevehető, hogy kevés kamerával készült a film: a szereplők párbeszéde közben gyakran nem a plánokat váltogatják, hanem egyszerűen elfordul a kamera A színvilág pedig? Mint a megsárgult noteszlap... Andrzej Wajda ezzel a filmjével bebizonyította, hogy igenis lehet fekete-fehér filmet forgatni színesen. Vagy színes filmet úgy, hogy az monokrómnak hasson. Csupa szürke, sötétzöld, sápadt sárga, barna és fehér. És szomorú és elgondolkoztató és fájdalmas.
Csak a gombok maradnak...
Jó lenne most olyan frappáns és csavaros befejezést pötyögni ide, amilyet a majdnem-névrokon amerikai producer, Andy Vajna, nagy többségében kasszasikerré váló vidám, a Walt Disney meséken felnőtt, közepesen kiegyensúlyozott életet élő földi halandóknak készült filmjeinek végére firkanthat az ember. De nem megy. Lehetetlen ez egy olyan mozi után, amiből az a mondat ragad meg leghatározottabban a loknik alatt, hogy:
Csak gombok maradnak utánunk...
Pláne, ha a végén kiderül, hogy tényleg...
A filmet pénteken este mutatták be a Herényi Művelődési Házban, Szombathelyen.
