Nem nagy klub a Végállomás, ha meg Bill jön ide zenélni a bandájával, mintha még össze is menne valamelyest a tánctérnek kinevezett, hangárszerű, tojástartókkal szigetelt terem. Százak tolongnak ilyenkor odabent, és skandálják még mielőtt kijönnének a zenészek, hogy
Billy a király!
, és hangjuk később szinte elnyomja az énekesét, úgy üvöltik a refréneket.Jó voltál, öreg, köszönjük!
Hogy mit szeretnek Billben? Talán a természetességét. Régóta nagy név a rock és blues szakmában, különleges torkáért versengtek volna az operarendezők, ha azt az utat választja – mégis közvetlen, nincsenek sztárallűrjei. Ő fent van (kinevezett király, ugye...), ennek ellenére hátba lehet veregetni: jó voltál, öreg, köszönjük! Ja, és meg lehet inni vele egy korsó sört is, ha éppen ráér.
Vannak emberek, akiket egyszerűen szeretni kell. Akkor is, ha a
miért?
-re nincs magyarázat. Deák Bill Gyula egyike ezeknek az embereknek. Nem hollywood-i szépfiú. Sőt. Ahogy a színpadon áll a nagydarab ember, copfba fogott, ritkás hajával, aszimmetrikus arcában a két vágott, mindig csak résnyire nyíló szemmel, erős állán a kecskeszakállal és nagy, motoros szerkóba burkolt behemót testével olyan látványt nyújt, mint egy japán szumó-bajnok. Ha meg deréktájon bekapcsolják a füstgépet, és köddé válik a láb no meg a diszkólámpák fényét csillogva visszaverő mankó, akkor már csak a két aranykarika hiányzik a tetovált karjára meg egy csodalámpa – hogy hiteles dzsinn legyen. Valljuk be, azért nem feltétlenül bizalomgerjesztő fizimiska ez...Semmi sztaniol!
Beszéde sem finomkodó. Őszinte, irdatlan igazságérzettel megáldott, olykor indulatos ember. A hízelgést nem ismeri, sem a köpönyegforgatást. Az
ami-a-szívemen-az-a-számon
jellemet ritkán toleráljuk – pláne, ha a mondanivaló még fényes sztaniolba sincs csomagolva, hanem csakúgy nyersen vágják hozzánk. És tessék. Billt mégis szeretjük. Hát kérem, innen szép nyerni...Király vagy, Billy!
– ordított fel valaki a színpadtól ráccsal elválasztottküzdőtérről
. Csendes kacagás, a karakteres arc mosolyra rendeződik.Köszi, srácok, aranyosak vagytok, köszönöm!
És a koncert (meg az élet) megy tovább.Dalszöveget nem ír, de semmit sem énekel el, amit nem érez sajátjának – ezt régesrég kikötötte. Lehet tehát szeretni a dalaiért is. A dalaiért, a mini-szociográfiákért, amik nem a Rózsadombon íródtak, ahogy ő sem ott él (bár talán már megtehetné), hanem gyerekkorától kezdve, kisebb megszakításokkal a szeretett Kőbányán. Vad vidék, nagy nevelő. Életről regélő számokat ihlet. Jó tanítványa ott fent áll a színpadon, belehajol egy mikrofonba, a szemöldökét szigorúan összehúzza, orrán még magasabbra tornyosul a jellegzetes ránc, énekel életről, halálról, szerelemről, erőszakról. Mi pedig csüngünk a szavain. Tulajdon léte hitelesíti őket.
Mindhalálig blues! Hajrá Magyarország, hajrá Fradi!
A zene is jó. Ha kell, pörgős, máskor balladaszerű, szívfacsaró. A még tökéletesebb hatás kedvéért Bill időnként kivágja a hangfekvéséhez mért magas C-t is. Lehet szórakozni, lehet egymás nyakába borulni ezeken a koncerteken – és bizony lehet sírni. Néha mintha még maga a Király is könnyezne. Ha meg mégsem, akkor is elfordul időnként a közönségtől. A színpad közepén, a legelőkelőbb helyen mindig ott áll egy magasított bőr szék – de soha nem ül le. Az a szék valójában csak emelvény egy szentnél is szentebb ereklyének, ami egyetlen koncertről sem hiányozhat: ott pihen a hajráfradi-törölköző. Ehhez tér meg időről időre.
Mert az ember életében, ugye, vannak fontos dolgok. Billében mindenek fölött áll természetesen a blues és a rock’n’roll, ám sosem felejti el odaíratni a vele készült interjúk végére, hogy:
Mindhalálig blues! Hajrá Magyarország, hajrá Fradi!
És nagyon morcosan tud nézni, ha a konzervatívabb vagy óvatosabb sajtóorgánumok végül kihagyják...Csak tessék szeretni!
Bill, a királyi kapitány most is zsúfolásig töltötte a Végállomást tipikus rockerekkel és a hétköznapokon visszafogottabb úriemberekkel és hölgyekkel. Szűk volt talán neki a színpad és a tér, nagyobbhoz szokott: sportcsarnokokhoz, arénákhoz... Mégis eljött. Azon kevés zenész egyike, akinek
befutása
után sem derogál füstszagú klubokban játszani. És ez jó. Meg az is különlegessé teszi korosztályában, hogy nem a régi slágereiből él, hanem valóban képes megújulni. Nemrég ráeresztette a világra a Hatvan csapást, és - nincs ebben semmi meglepő - a világ örült neki. Szombathely is örült azoknak, amik előkerültek a koncerten.
Deák Bill Gyulát csak tessék szeretni! És félre a tévhitekkel, hogy a Bill Blues Band koncertjeire ezer köbcentis vasparipa, szegecsekkel kivert bőrmellény és repülős szemüveg nélkül nem tanácsos benézni! Lehet, kérem, ide nyakkendőben is jönni, csak készüljön fel mindenki arra, hogy mikor már teljes extázisban üvölti, hogy:
Rossz véér, roossz véééér...
– akkor ez a gúnya bizony kényelmetlen lesz. Bill kapitány csatahajóján egyébként mit sem adnak az ilyesmire. Itt csak egy dolog fontos: hogy érezd az élet zenéjét.
