Megint elment egy Haladás-legenda. Ő volt sokak Szarka Zolija. Jómagam az 1960-as évek végétől követhettem nyomon pályafutását. Hallgathattam a régi falelátós Rohonci úti pálya hangosbemondóján ki tudja hányszor a Szarka, Szőke, Homolya, Mester… kezdetű összeállítást. Gyermekként bálvány volt a számomra. Amikor az akkor természetesnek vett fekete kapusmezben kezdett melegíteni – hiába volt ott mögötte a szintén kiváló kapusként számon tartott Tormási Emil is -, én mindig annak drukkoltam, hogy a Szarka Zoli védjen.
A ’60-as ’70-es évek kétségkívül egyik legkiválóbb magyar kapuvédője volt, aki bekerülhetett a magyar válogatott keretbe, pedig annak idején vidéki játékosként ez nagy érdemnek számított. Szomorú voltam, hogy egy komolyabb tétmeccsen – ha jól emlékszem a szovjetek ellen – nem ő védett, hanem a betegségből éppen felépült Geleit tette a kapuba az akkori kapitány.
Számtalan alkalommal tartotta meccsben a Halit bravúrjaival. Ezzel együtt sokan jól emlékeznek egyik hatalmas potyagóljára is: vagy tízezer néző szeme láttára, válogatott formája ellenére egy létfontosságú mérkőzésen csaknem a félpályáról kapott gólt egy befáslizott lábú szegedi játékostól. A mai futballisták talán már meg is mosolyogják, hogy rendre hívták magyar nagycsapatokhoz, bőven volt „kérője”, de a tények azt mutatják, hogy sem anyagiak, sem politikai nyomás nem tudta arra késztetni, hogy elhagyja a zöld-fehéreket és városát.
Már tollforgatóként egy jubileumi meccsen beszéltem vele, amikor itt volt az egykori olimpiai bajnok csapattársainak színe-java. Hozzá méltó ünnepség, megható találkozás, igazi nosztalgiamérkőzés volt.
De leginkább vele kapcsolatban a fürstenfeldi kirándulásunk emléke maradt meg. Egy osztrák barátom megkért, hogy szervezzek Haladás öregfiúk csapatot egy 1989 elején megrendezett kispályás nemzetközi focitornára. Az akkori csapatból Szarka Zoli és Kulcsár „Cánci” jut legtöbbször az eszembe. Előbbi két rúd Pick szalámival felfegyverkezve ült a kocsiba, mondván, hogy ezt a hazaindulásig el kell sóznia (annak idején a téliszalámi igen keresett cikk volt az osztrákok körében). Nem Rábafüzesnél, hanem Bucsunál léptük át a határt, akkor még persze útlevéllel, szgorú vámellenőrzés után. Őt persze mindegyik vámos jól ismerte. Zoli egy-egy mérkőzés közben járta a települést a szalámival, az időközben szintén elhunyt szegény „Cánci” pedig a büfét (nyomot is hagyott a játékán). De hát, talán éppen ezekkel együtt volt élmény teli nap, kitűnő szórakozás. A szalámik végül is a csapattársak cukkoló megjegyzései ellenére elkeltek, mi pedig – a jó kapusteljesítménynek is köszönhetően – kupával jöttünk haza.
Az utóbbi években sokat találkoztam vele, mindig sportosan öltözködött, jó kedvű volt, s őszintén szólva nem tűnt fel rajta – legalábbis nekem -, hogy bármiféle súlyos betegségben szenvedne. Nosztalgiáztunk meccsekről, szót váltottunk tippmixes fogadásokról. Többé már nem tesszük. Ezért is hiányozni fog.
