Például azért Jancsó Miklós, mert azok közé a népi értelmiségiek közé tartozik, akikkel már a háború előtti rendszer legjobbjai is igyekeztek valamit kezdeni, de akiket igazán a II. világháború utáni rendszer hozott helyzetbe. Családilag és életútja okán is zsigerileg tud sokat például a népirtások és háború kikényszerítette népvándorlások előtti régi erdélyi világról, ahol békében éltek együtt magyarok, románok, szászok, zsidók és cigányok. (Az erdélyi zsidóság elpusztításáról mai napig az egyik legjobb összefoglaló a Kövek üzenete című, Böjte Józseffel közös dokumentumsorozata).
Mert például őt nem sikerült a saját képére formálnia a NÉKOSZ-mozgalmat politikai manipulációra használó és kiforgató, a földre vágyó parasztok és társadalmi igazságra vágyó munkások hitét saját diktatúrájuk igazolására felhasználó Rákosi-korszaknak. Sőt, a rendszer korai évében alakított filmfőiskolán szerzett tudását, alig másfél évtized múlva éppen annak és az örökébe lépő kádárista hatalomnak, és általában is mindenfajta akarnok rezsimnek, politikai manipulációnak és zsarnokságnak az egyetemes kritikájára használta fel.
Mert még mielőtt a történelem örök álarcosbáljáról szóló klasszikus filmjeit megcsinálta volna, elkészítette a talán egyetlen igazi magyar modernista válság-mozit: a tipikus ’60-as évekbeli, vidéki származású fiatal sebész krízisét és önkeresését Latinovits Zoltán zseniális játékával elmesélő Oldás és kötés-t. Ezt a filmjét minden további nélkül Antonioni vagy éppen Fellini ugyanakkor készülő filmjei mellé lehet állítani - miközben persze nagyon is nekünk szól, például Bartók Béla hangjával a zárójelenetben a szarvassá változott fiúkról.
Legendás hosszú snittek a történelem színpadáról
Jancsó Miklós már csak azért is, mert az akkori korszak talán legnagyobb hatású filmes eszközét, a kameramozgásokkal és a színészek folyamatos mozgásával dolgozó és az állandóan változó, átértelmeződő helyzeteket nagyon hatásosan követő un. belső montázst a történelem logikájának és forgószínpadszerű működésének megelevenítésére használta fel. (És mert legszemléletesebb magyarázatot erről a művészi fogásról tőle hallottam, amikor az ilyen filmezés hatását a képtárban tett séta élményéhez hasonlította.)
Bennem például nem kevéssé Jancsó filmjei rakták össze a felismerést: a történelemben néha nagyon gyorsan és szeszélyesen változnak a szerepek. Az elnyomottakból, alávetettekből olykor keményebb zsarnok válik uralomra jutva, mint akiknek a helyére lépnek. Hogy a kényszerek és a csoport nyomása sokszor ott működik a szabadságot hirdetők önfeledtnek tűnő rítusaiban is. Hogy néha több múlik azon, milyen ruha van rajtad (hova tartozónak sorol be a külvilág), mint az, hogyan érzel vagy gondolkodsz egyébként a világról...
Hatalom-technika
Hatalomról, a hatalomért feláldozható emberségről, az uralomért folytatott harcok fondorlatos fogásairól, manipulációiról és az ezerféle ideológia máza mögötti lényegében mindig változatlanul ugyanolyan gazemberségről, de az emberi tartásról és az ellenállás esélyeiről is ebben az országban az egyik legtöbbet ő tudja - már csak ezért is Jancsó Miklós.
Vagy azért, mert a filmjeiben már az 1970-es évektől azok a zenék szóltak (méghozzá a dalokat előadók személyes feltűnésével), amiket egyébként is hallgattam/hallgattunk, amik a legpontosabban adták vissza az adott kort: kezdetben mondjuk Cseh Tamás és Bereményi Géza dalai, később Lovasi András szózsonglőr sorai vagy éppen a Belga nemzeti hiphopja.
„Megcsinálta előttünk a filmjeinket...”
Nem kevéssé azért becsülöm Jancsó Miklóst, mert akkor, amikor a magyar filmesek java része még mindig a rendszerváltás sokkja alatt zavartan kereste az utat és a közönséget, vagy éppen önismétlő-öntetszelgő semmit mondásba merült alá - megcsinálta azt a filmet ( Nekem lámpást adott az Úr kezembe Pesten), ami talán a legtöbbet mondja el arról, mi a fene is történt kies e hazával és a benne élőkkel 1990 táján. Ja: és kitalálta nekünk Kapát és Pepét, az ordítozó és a megalázottság miatt tehetetlenül káromkodó vagy éppen nagyratörően okoskodó, hangérien proli/kispolgári Stan és Pant (vagy hagyta, hogy Mucsi Zoltán és Scherer Péter kitalálják magukat).
És nem utolsó sorban azért szeretem Jancsót, mert képes nem komolyan venni magát és azt, hogy mennyi szépet és okoskodót szoktunk róla állítani, mondani. Az csak a legnagyobbak sajátja, hogy képesek folyton kibújni a hálás közönség, a kortárs kritika és a szakma lelkesedése és belőlük intézményt kreáló szándékai alól. Jancsó még a vele leginkább komiszul bánó ’90-es évek elején sem nagyon hagyta, hogy emlékművet vagy szobrot faragjanak személyéből és művészetéből.
Megmaradt önmagán is ironizáló, nevetni (röhögni) képes, de ugyanakkor szellemileg friss és a világot éles szemmel figyelő, csendes szavú gondolkodó embernek. Egynek a sokaságból... Talán ezért volt képes önironizáló ikonként (többször) filmre vinni a saját halálát vagy feltűnni az előző évtized magyar filmjét naggyá tevő, nála generációkkal fiatalabbak munkáiban ( Hajdu Szabolcs: Macerás ügyek).
Nyilván azok, akiket bosszantanak a rendező világos és lényegre törő kiállásai a különféle kisebbségek vagy éppen a magyar demokrácia és szólásszabadság leromlása ügyében, Miki bácsit mindig is csak egyszerűen komcsi-bérencnek, Aczél György udvari bolondjának fogják tartani egymás között. Ez legyen az ő bajuk! Sokakkal együtt én boldog születésnapot és még sok filmet kívánok neki (utóbbit magunknak is).
