A Lamantin csütörtöki estéjét a program szerint a Kéknyúl Hammond Band nyitja, úgyhogy ugyancsak idősödő rajongótársammal már jóval a kezdés előtt megjelenünk a sátorban, hogy a legjobb helyeket foglalhassuk el. Mi ugyanis látni is szeretjük a koncerteket, nem csak hallani.
Őrületes zenekar
Legjobb hely azonban bőven akad még negyed hét tájban is, senki nem akarja előlünk elorozni őket, alig lengedezik a közönség. Pedig a Kéknyúl Hammond Band őrületes zenekar, játszik jazzt, bluest, funkyt, minden jót a világon.
Tudja, hogy hamarosan tombolni, szomorkodni, elmerengeni, nevetni fog, barátja hátát lapogatja majd, s egészen biztosan többször is így dicséri meg a produkciót: Kurva jó, mi? A baj csak az, hogy mivel csak a rajongó láthatja előre a következő órák összes kellemetességét, igazi érdeklődő meg nemigen bújik be, még mindig gyéren vagyunk a sátorban.
Hogyan lehetsz rajongó?
Persze a piszok válságról sem szabad megfeledkezni, könnyen megeshet, hogy ezeket a jegyárakat már egyre kevesebben tudják megfizetni. Mindegy, akárhogy alakulnak is a dolgok, a kezdésig gyorsan elmesélem, hogyan lesz valaki Kéknyúl-rajongó.
Hát úgy, hogy többször is megnézi minden idők legnagyobb magyar jazz és rockzenészének, Orszáczky Jackie-nek egyik utolsó koncertfelvételét, és a mester által összeállított zenekarban kiszúrja magának a kitűnő fiatal orgonistát, Premecz Mátyást.
Nem lehet akárki, akit Orszáczky Jackie beválogat a zenekarába, gondolja az ember, s egy kis kutakodás után hamar eljut Premecz Mátyás saját együtteséig, a Kéknyúlig. Aztán már sima az út a rajongásig.
Majdnem tele a sátor
A kezdésre örvendetes módón megszaporodunk egy kicsit, jó háromnegyed ház előtt vág bele a koncertbe a Kéknyúl. S a közönség, de nem ám csak a rajongók, valóban szomorkodik, elmereng, nevet és tombol egy órán keresztül, pontosan ebben a sorrendben.
Természetesen alig akarjuk leengedni a Kéknyulat színpadról, Premecz Mátyás pedig
örömmel szabadkozik
, azt mondja, szívesen játszanának ők kétszer ennyi ideig is, ha lehetne. De nem lehet. Mi ekkor sem engedünk, úgyhogy a zenekarvezető meghív bennünket veszprémi és budapesti koncertjükre. Néhány új rajongó jegyzetel.
A Szakcsi Gipsy Jazz a következő fellépő, erre a koncertre már majdnem megtelik a sátor. Időst, fiatalt, gyereket egyaránt láthatni a közönség soraiban, s mintha az italrészleg felől nyomakodó zaj is alábbhagyna egy kicsit.
Ez olyan szép volt
Ezen a hangversenyen nem tombolunk és nevetünk, inkább elgondolkodunk a világ mostani, szomorú állapotán. A koncert hangulatát alighanem annak a középkorú asszonynak a szavai írják le a legtalálóbban, aki a végén egyszerűen azt mondja mellettünk ülő férfi partnerének: Te, ez olyan szép volt… Ugye? Aha, bólint a férfi, s természetesen mi is egyetértünk vele.
A The Colors nevű lengyel banda zárja az estét, Krzysztof Scieranski vezetésével. Mondanunk sem kell talán, hogy régi rajongói vagyunk Scieranskinak, a basszusgitárjáték egyik megújítójának és legnagyobb alakjának is, különböző formációit egy időben mindenhová követtük az országban. Most basszusgitár, dob, szólógitár, s ahogyan Scieranski magyarul bekonferálja:
villámos vibráfon
a felállás.
Most is szomorkodunk, nevetünk, tombolunk, de leginkább csak ámulunk. Csak ámulunk, és sűrűn bólogatunk egyik barátunknak, aki egyszer így kiabál át két szám közötti szünetben: Ez a zene, igaz? Igaz, csak a mindenkori szabadtéri koncertek notórius zavaróit, az állandóan jövő-menő nyomorultakat tudnánk feledni…Súlyos büntetést, kitiltást nekik!
