Nehezemre esik nem szólni, érthetően, értelmesen és magyarul! Talán, mert éppen arról szól a legújabb agyrém Szombathelyen, aki beszélni tanított, érthetően, értelmesen és magyarul! Mint sokunkat!
Nagyanyám helyett volt ő a nagyanyám!
Szavait másolva, eltanulva formáltam az enyémeket, rigmusait, rímeit hordoztam a képzelet tarisznyáiban, s váltam eggyé meséivel. Nem voltam én ezzel egyedül szülővárosomban, Szombathelyen!
Végül az élet úgy hozta, hogy nem lehettem senki, s most végignézhetem, ahogy Vele együtt senkivé válnak a példaképeim! Mind, akik valaha naggyá tették ezt a várost, akik lelkiségét, szellemiségét jelenthették. Mennek mind a kukába, mert nem férnek bele a kádéenpés-fideszes jövőteremtésbe, a „találjuk ki Szombathelyet” baromságaiba!
Egy esztendővel a minden szartúróról megemlékező emlékév után most éppen lehúzzák a klozettba Gazdag Erzsi minden rezdülését! Marad utána egy hitvány giccs, egy ákombákom tábla, – amit ezek jónak láttak! – ott, ahol valaha az otthona volt, de céljai, szándékai mind elbuknak. Mert senkinek nem fontos az ötvenhat szellemét egyedüliként felvállaló, a gyermekversek naiv világába menekült költőnő!
Sebesi Böske nem érdemli meg, hogy – ezek elviseljék -, hogy felemlegethessük őt, legalább az általa hátrahagyott értékek szintjén!
Kidobhatják végre a szemétbe a gondosan félbehajtogatott, majd az életlen ollóval félbenyiszált papírlapokat, melyekre az immár soha, sehol, senki számára nem fontos verseit írta, gépelte, miközben nagyokat slukkolt a cigarettából.
Mert ezeknek nem számított, hogy volt, hogy létezett egy költőnő, akit örömmel ölelt magához a költőóriás, Weöres Sándor, akit Kodály Zoltán büszkén fogadott társul, amikor a valódi magyar zenét éltette Szombathely városában.
A cikk még nem ért véget, a folytatást ide kattintva olvashatja.
