Hogy mennyire jó a magyar szinkron, azt ki-ki megítélheti maga. Ami engem illet, kerülöm, mint Orbán Viktor az interjúkérdéseket, de annyira, hogy ha mozi helyett esetleg tévézésre fanyalodok egy apatikus estén, akkor a digitális kor setup boxba gyömöszölt előnyeit kiaknázva rögtön átállítom az adott film nyelvét angolra. Szóval igen, szerintem vannak bajok a magyar szinkronnal, főleg ami az affektálós-teátrális, barátokköztös hanghordozást és a rettenetesen elcseszett fordításokat illeti (a káromkodások béna elpuhításától egészen a szójátékok nyögvenyelős újraértelmezéseiig). Mondjuk aki utánajár a háttérnek, az ezen nem is csodálkozik.
Tóth Dorottya másképp áll a kérdéshez, ami persze nem meglepő, hiszen ebben a műfajban dolgozik. Állítása szerint elgondolkodott azon, hogyan kaphatna nagyobb nyilvánosságot ez a gyönyörű szakma, és egy videóban fel is tárja, hogy mire jutott:
Hogy hogyan fér be a magyar szinkron a csabai kolbász, a halasi csipke és a tárogató közé, az megint egy más kérdés, bár ha egy adatmentéssel foglalkozó cég és a Béres-csepp is ott lehet a listán, akkor még akár meg is csillanhat az a reménysugár.
