Objektív szemmel végigfotózni egy színdarabot kicsit oroszrulett szerű. Volt az a jó pillanat, kattant a gép, de vajon elég éles lett, minden benne van, át tudom adni vele azt az érzést ami bennem volt? Vagy csak egy félig sikerült kép lesz, ami kicsit sárga, kicsit savanyú, és néha szürke estéken az ember előveszi a háttérből. Hátha lehet vele kezdeni valamit, mert ez lehetne egy jó kép, hátha friss szemmel, nagyobb képernyőn… Aztán újra és újra a fiók mélyére száműzzük a fotót.
Mészáros Zsolt esetében szó sincs ilyenről. A Weöres Sándor Színház fotósaként részt vesz a próbafolyamatban, valahol külső szemlélőként mégis belső szemként tudja átadni nekünk azokat a pillanatokat, ahol nem csak a fény, de az idő is megtorpan egy másodpercre. A mostani kiállításon nyolc darab bemutatóképei láthatók.
Kiss Mari színművész a megnyitó beszédében elmondta, néha színészként nehéz együtt dolgozni a fotóssal. A fotózások a próbafolyamat végén már egy alapvetően feszített időszakban történnek, a sok nüansznyi dolog mellett még a fényképészre, a villanásokra is oda kell figyelni. Mégis mikor megnézi a képet amin szerepel, nem önmagát látja, hanem a szerepét. Ez jó visszajelzés fotósnak és színésznek egyaránt. Valamit megint sikerült elkapni.
A képeken testközelbe kerül a színpad. Egy-egy alkotáson a zsinórpadlás, a világítás, a technikai felfüggesztések is szerepelnek. Ha ilyen közel vagyunk a kulisszákhoz, óhatatlanul belátunk az alkotott kép mögé. A színház világába belelátni kettős érzés. Van, aki úgy érzi, ha a varázslatról lerántják a leplet már nem is érdekli, míg mások pont ekkor szeretnek bele ebbe a bonyolult és mély világba.
Sadness képeinél nincs kérdés. Szenvedéllyel, éleslátással tárja elénk a színpadi lét pillanatait. Igényesen komponált keretek közül tekintenek ki a szereplők. Elgondolkodtat, kire néz, hova néz egy-egy alak? Ha meg akarjuk tudni, járjunk utána Mészáros Zsolt kiállításán, és a Weöres Sándor Színház előadásain! Megígérem, nem fogják megbánni.
