A csajok is a rosszfiúkra buknak. A tökös és laza, a bulira vagy tréfára minden pillanatban kapható, a dörgést (és a sarki fűárust) jól ismerő, oldott és jó humorú karakterről éles helyzetben még mindig kiderülhet, hogy amúgy a szíve is a helyén van, és persze mélyen érez. Akkor is, ha egyébként sokszor tud bunkó és önző lenni, meg mosdatlan szájú, elviselhetetlenül rámenős és felelőtlen. (A kissé merev és állandóan görcsölő, érzékeny és tisztelettudó jófiúk „vagányosítása” kevésbé tűnik működőképesnek a lányok számára is.) Nos, a groteszk humorú és nagysikerű Family guy rajzfilmsorozat kitalálója, Seth MacFarlane pontosan ilyen felejthetetlen és provokatív karaktert állított Ted című vígjátékának középpontjába.
Az idei nyári mozis szezon váratlan ajándéka lett ez a film. Kiugró tengerentúli sikere alaposan oldotta azt a néha fanyalgó, kissé csalódott és zavart hangulatot, ami a nagyon várt csúcsprodukciók ( Bosszúállók, Prometheus, A sötét lovag - felemelkedés) bemutatását követte (meg nem sértve ezek fanatikus rajongóit és megengedve, hogy a felsorolt daraboknak nem kevés erényük akad). A Ted az esélytelenek nyugalmával indult ebben a mezőnyben. Így értékei még erősebben látszanak.
Gondolta a fene!
Például hogy semmi komoly üzenetesdivel kapcsolatos elvárásnak nem akar megfelelni (aztán persze ezt-azt mégis célba juttat). Hót egyszerű alapsztoriját (az élete szerelme miatt a felelősségteljes felnőtt élet elől a gyerekkori barátság jótékony infantilizmusába visszamenekülő srác érzelmi konfliktusa és ingadozása) csak a romantikus komédiák zsánerében ezerszer elénk tolták már. Csakhogy a szókimondó kultrendező csavart néhányat az unalomig ismert alaphelyzeten! Leginkább azzal, hogy a felelőtlen élvezkedés világának szószólója, a gyerekkori örök barát - ezúttal egy plüssmedve. Ami a főszereplő srác nyolcadik születésnapján John kívánságának megfelelően életre kel.
Ettől a pillanattól az összes ismert helyzet és fordulat furcsa izgalommal és várakozással telítődik a nézőkben. Egyszerre találjuk teljesen természetesnek a Ted által kavart zűröket és lesznek ismerősek a környezet erre adott toleráns, konzervatív vagy éppen képmutató reakció. Ugyanakkor teljesen más megvilágításba kerül minden, ha következetlenségeinkre és gyengeségeinkre, hamisságainkra, túlzásainkra és megrögzött, buta szokásainkra egy nagyobbacska, jövő-menő bolyhos gyerekjáték mutat rá. Amelyiket az egyik pillanatban jópofának, helyesnek tartunk. A következő pillanatban meg jól meg tudnánk rángatni és felpofozni, annyira lehetetlen és provokáló a viselkedése.
Randimozi - kicsit másképpen
A Ted persze becsülettel végigmeséli a romantikus vígjátéki mesét a barát és a szerelmes közti választás nehézségéről és bonyodalmairól. Ne legyen kétsége senkinek: a sztori végére az arany középutat is megtalálja a forgatókönyv - vagy-vagy helyett az is-is lehetőségét villantva fel. Ráadásul a romkom zsánert sikerrel keverik össze a John jellemfejlődésével együtt járó ún. buddy movie (furcsa páros szereplésével elmesélt barátság-sztori) elemeivel és egy Tedre mint varázslatos játékszerre áhítozó fanatikus apa és fia emberrablásos, krimis történetszálával.
Ráadásul mindebbe a Family guy-ban már megszokott posztmodern játékossággal abszurd humor, groteszk világlátás és csípős-szókimondó, vitriolos társadalomkritika, szatíra is vegyül. Nem nagyon akad a kortárs globális valóságnak olyan szereplője, jelensége vagy trendje, amelyik Seth Macfarlentől ne kapná meg a neki járó fricskaadagját. Fogyasztó szokásaink, ájult divatkövetésünk, a médiavilág bizarr produkciói és sztárjai, a sorozatgyártott celebek, a popkultúra nagyszerűnek látszó és mégis kicsinyes kultuszai, politikai és privát képmutatásunk. A tévés prédikátoroktól az Alkonyat-filmekig húzódik az ív.
Több komolyságot? Na ne!
A legtöbb pofont az Amerikában PC-nek csúfolt korrekt beszéd- és viselkedésmód kapja. A nemek közti egyenlőség témájától a civilizációk, vallások és ideológiák párbeszédéig minden hit és meggyőződés, túlzottan magabiztos és fennkölt komolyság kritika tárgyává válik a filmben. A direktor még saját generációs rajongásait, kedvenceit, sőt saját sikersorozatát sem kíméli - ha már görbe tükör és őszinteség, akkor abból ő maga sem maradhat ki. De éppen ettől a mindent megkérdőjelező nyíltságtól működik a Ted. Mert Seth MacFarlene mindenekelőtt vicces, humoros és kreatív elme. Kiszolgálja és szórakoztatja a nézőjét. Csak a végén fogunk rájönni, hogy közben mi magunk is céltáblái voltunk a jogos gúnyolódásnak...
Akik mindezt tehetséggel és kedvvel vezetik elő a vásznon: Mark Whalberg (a nagyra nőtt kisfiú karakterét egyenesen az ő kinézetéhez találták ki), a mindig vonzó és finom, ugyanakkor vicces Mila Kunis, a beteges lelkű és közben mégis szánalmas medverabló megformálójaként Giovanni Ribisi. De szinte megszámolhatatlan a telitalálatos mellékszereplők sokasága: John, Lori és Ted munkahelyi főnökei (mintha csak a tavalyi Förtelmes főnökök egy újabb kiadását látnánk), Ted dögös és „butaszőke” barátnője. Sőt még saját magukat alakító és karikírozó hírességekkel is találkozunk: Sam J. Jones (a kultikus és ma már kicsit röhejes Flash Gordon képregény-film főszereplője) vagy Ted egyik régi egyéjszakás kalandjáként az énekes-dalszerző Norah Jones. És persze Ted eredeti szinkronhangjaként maga a rendező, Seth MacFarlene.
A filmet csütörtöktől már vetíti a Cinema City Savaria és a infromációim szerint a digitalizált Savaria Moziban is szemügyre lehet venni szeptember 28-tól kezdődően.
