Tudjuk, hogy a rockkoncertek mindig késéssel kezdődnek, nem volt meglepő tehát, hogy Nagy Feró színpadra lépése is mintegy húsz percet csúszott, kivételesen azonban nem a zenész volt a bűnös, hanem a szervezés. Mert amikor háromkor el kellett volna kezdődnie a beszélgetésnek a díszteremben, az ELTE SEK más fertályain még javában zajlott a nyílt nap, amely arra volt hivatott, hogy a fiatalokat az egyetemhez vonzza. Különféle előadások és beszélgetések zajlottak olyan fontos kérdésekről, hogy mit is tanulhat az ember gyereke Szombathelyen, ami szintén lényeges, mennyiért, és más ilyen hasznos dolgok, amelyek elsődlegesek abban, hogy milyen és melyik felsőoktatási intézményt válassza az ember (gyereke).
Addig nem kezdődött meg tehát a Nagy Feró beszélgetés, míg ezek véget nem értek, már csak azért is, hogy megteljen a díszterem, bár elég nehezen akart. Három óra húszra háromnegyed ház lett, és meg is jelent az ajtóban a nemzet öregedő csótánya, bár ebbéli minőségében a megjelentek nem nagyon ismerhették, már csak generációs okok miatt sem. Így a három óra húsz sem a fekete bárányokat, Beatricét és Hobót (Háromhuszas blues) jelentette nekik, hanem egy öregedő rocker feltűnését az ajtóban ugyanabban a fölsőben, mint amiben legutóbb miniszterelnök úrral iddogált a karmeliták erkélyén. Meglepetésként itt volt Borhy László, az ELTE rektora is, aki viszont szerényen leült az első sorban, és a közönséggel együtt várta, hogy mi lesz itt.
Dr. Németh István rektorhelyettes, mint beszélgetőtárs készült, és előételnek, vagy mintegy felvezetésnek sir Michael Caine angol színésztől vetített egy kis ízelítőt arról, hogy az ő generációja hogyan lázadt a hatvanas években, s erre kellett volna reflektálnia Nagy Ferónak, hogy ő meg hogyan tette ugyanezt idehaza, s mint kiderült, sehogy. Azt mondta, nem úgy keltek fel minden nap, hogy na, ma lázadunk egy nagyot, hanem csak élték az életüket, amiből olykor lázadás lett, máskor meg nem, s ilyen alapállásból biztatta a fiatalságot, hogy lázadjanak ők is, de csak módjával. Erre azonban nem rímelt, hogy úgyis ők veszik át a hatalmat, gyertek lökjetek le a színpadról - mondta tét nélkül, mert ilyet senki nem is akart tenni.
Az derült ki röpke tíz perc alatt, hogy Nagy Feró rossz előadó, olykor beleveszett a saját gondolataiba, és sehogyan sem találta azt a szerepet, amit ez alkalommal rá osztottak, bár tudta, mit kell mondania. Tanuljatok, az fontos, a tudás az fontos, ilyen közhelyekre futotta, és a közönség olykor udvariasan tapsolt is. Akkor is, amikor kifejtette, a tudományokkal való kacérkodást a Laplace-transzformációnál adta fel, mert amögött megsejtette a végtelent, de erről inkább lemondott, mert mindent nem lehet tudni. Ezen a ponton fölmerült, hogy nem tudni, mit keres a színpadon, a kínos helyzetet azonban egy váratlan, őszinte vallomással oldotta fel, amikor elmondta, hogy az „Azok a boldog szép napok” című Beatrice szám nem az oroszokról íródott, mint belemagyarázzák, hanem az egy hímsoviniszta dal.
Ezért kapott egy pirospontot a tudósítótól, mert az őszinteség szép erény. S itt következett volna az, hogy a közönség kérdezhet, de nem kérdezett. Egy néni állt fel, és elmesélte, hogy egy zarándoklaton permetezőből bort sprickoltak a szájába idegenek, akikkel aztán a nyolc óra munkát énekelték, majd egy szerencsemalacot ajándékozott a rockernek. Látszott rajta, hogy ezzel élete álma teljesült, viszont belőle már nem lesz egyetemi hallgató. Akiből meg lehetne, egyáltalán nem kérdezett, mert vagy nem mert, vagy, mert nem volt mit. Erre Feró elmesélte a Ricse-kendő történetét, hogy csak véletlen lett belőle szimbólum, és további érdeklődés híján véget is ért a beszélgetés. Így már csak egy feladata maradt a rockernek, hogy enkezével sorsolja ki azt a szerencsést, aki megnyerte a nap fődíját, a laptopot. És ő biztosan örült is.
