Az egyenlőbbek parkolója nincs szem előtt, az egyszerű városlakók zöme valószínűleg mit sem sejt a létezéséről. A rejtőzködő parkolót ugyanis a Thököly utcai ipartestületi székház udvarán, de önkormányzati területen alakították ki sok-sok évvel ezelőtt.
Szakadatlanul emelkedő díjak
Nyomorúságos udvari lakások álltak valaha itt, amelyeket lebontottak, s a felszabaduló területet az önkormányzat saját parkolójává nyilvánította. Úgy döntött, hogy mindenféle hivatalának, intézményének dolgozói ingyen parkolhatnak ezen a helyen, ha akarnak. A tágas területet hivatalosan soha nem nevezték parkolónak, udvar maradt mindig, ahol éppenséggel autók várakozhatnak. (Mi természetesen annak hívjuk ami, már csak körülírás elkerülése végett is.)
Az üzem úgy indult el, hogy a bejárathoz, amely az ipartestületi székház tulajdona, felszereltek egy sorompót, a dolgozók kaptak egy távkapcsolót a behatoláshoz meg egy szélvédő alá való, pecsétes papirost, úgynevezett behajtási engedélyt, és máris kezdődhetett a víg parkolás. A vak is láthatja: egyszerű, gördülékeny eljárás volt ez, tud a helyhatóság, ha olyan a kedve.
Teltek-múltak az évek, de nem tudtak úgy telni-múlni, hogy a mindenkori közgyűlés és városvezetőség ne változtatta volna folyton-folyvást a parkolásra vonatkozó rendeleteit. Kellett a parkolási bevétel nagyon, úgyhogy a díjak szakadatlanul emelkedtek, a Thököly utca pedig úgynevezett kiemelt övezetté lépett elő.
Érthetetlen nagyvonalúság
Többé nem lehetett errefelé parkolni semmiféle bérlettel, csakis jeggyel. Az utca lakóira is rájárt a rúd, több ezer forintért megvásárolt, úgynevezett szürke bérletükkel ők sem parkolhattak többé a házuk előtt.
Az egyenlőbbek parkolójának használóit természetesen soha nem érintette semmiféle változás. De miért is érintette volna, hiszen ők nem valamely parkolóban, hanem egy ütött-kopott udvaron tették le az autóikat. Itt tehát mindig úgy maradt minden, ahogy régen volt, mintha itt végérvényesen megállt volna az idő.
Ha megállt, ha nem, érthetetlen a város nagyvonalúsága. Különösen a mostani keserű időkben, akkor, amikor mindenki csak ámul-bámul, hogy mi mindenért fizet már, amikor az összes hivatalosság a takarékosság fontosságáról papol, amikor a legkülönfélébb illetékesek csak azt szajkózzák, hogy a legapróbb pénzecskét is meg kell fogni, mert nagy bajban van az ország, a város, a falu, öreg és fiatal. S arról is régóta zeng az ének, hogy a millió és millió kedvezmény között most már ideje ritka rendet vágni.
Több mint száz autó
S ha a szóban forgó udvari parkolás kedvezmény, érthetetlen a fenntartása azért is, mert nem nagyon lehet a létjogosultságát megindokolni. A mindenkori városvezetőség ugyanis nem igazán hivatkozhat arra, hogy az önkormányzat hivatalainak, ilyen-olyan irodáinak dolgozói nem tudnak máshol parkolni (ingyen), ezért a juttatás.
Mert ha mégis erre hivatkoznak a döntéshozók, akkor mit mondanak annak a számtalan, ugyancsak a belvárosban dolgozó embernek, aki valamilyen módon fizet azért, hogy letehesse valahol az autóját, vagy valamelyik mellékutcában áll meg, netán otthon hagyja a kocsiját, s tömegközlekedéssel, biciklivel, esetleg gyalog indul munkába? S mit mondanak a központban lakóknak, akik szintén fizetnek a parkolásért? Vajon miért egyenlőbbek az önkormányzati dolgozók másoknál?
Vannak olyan napok, amikor száznál is jóval több autó áll az egyenlőbbek parkolójában, úgyhogy akinek van kedve és ideje, nekiállhat osztani-szorozni, számolgatni mindenféle elmaradt bevételeket. Persze azt is fontos tudni, hogy ezek a kocsik nem kizárólag önkormányzati dolgozók járművei.
Vándorló szerkezetek
Forrásaink szerint azok a belvárosban dolgozó emberek használják még az udvart, s jutnak be így az egyenlőbbek klubjába, akik szeretik munkahelyük közelében tudni autójukat, de nem szeretnek gyalogolni, buszozni, biciklizni, s főleg fizetni a parkolásért. Így aztán, régi magyar szokásként, a sorompónyitó szerkezetek újra és újra vándorútra kelnek, s lemásoltatnak az úgynevezett leleményes, a jég hátán is megélő magyar emberek által. (A sorompó egyébként az utóbbi hetekben nem működött, a napokban javították meg.)
Az élelmes magyar embereknek a behajtási engedélyek hiánya sem okoz gondot, meglétüket nem igazán ellenőrzi senki. (Többször is jártunk a helyszínen, s az autók legalább egyharmada mindannyiszor híján volt bármiféle behajtási engedélynek. Később olyan, kicsit azért elgondolkodtató információ is eljutott hozzánk, hogy némely önkormányzati dolgozó soha még csak nem is hallott behajtási engedélyről.)
Kedves hivatalnok
Természetesen megkerestük az önkormányzat illetékeseit is, hogy elmondják filozófiájukat a parkolóról, amely nem is parkoló. Ezúttal szerencsénk volt, kedves, aranyos, szolgálatkész hivatalnokkal hozott össze bennünket a sors.
Érdeklődve, közben jegyzetelve meghallgatta mondókánkat, majd arra kért bennünket, hogy másnap délelőtt tíz órakor térjünk vissza, addigra felkészül, s minden kérdésünkre válaszol. Ha véletlenül mégis elszólítaná valamerre más kötelesség, akkor a helyettese áll a rendelkezésünkre.
Senkinek sem könnyű
Másnap tíz órakor azonban nagyot kellett csalódnunk, az addig kedves, aranyos, szolgálatkész hivatalnokot mintha kicserélték volna. Újra összefoglalót kért tőlünk, s azt, hogy mondandónkat küldjük el neki írásban, aztán egyszer, ha már nagyon felkészült, válaszolni fog. Szomorúságunknak hangot adva természetesen elálltunk a levelezés lehetőségétől, de némi megértésünket is kifejeztük.
Tudjuk, mondtuk a valamiért feltűnően megszeppent fiatalembernek, hogy neki sem könnyű. Hát, igen, bólintott a dolgozó, a hivatali munkának és az újságírásnak is megvannak a maga nehézségei. Ebben maradtunk. Mi magunkban meg még abban, hogy igen, parkolni kell. Csak az nem mindegy, hogy hülyén vagy okosba'.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
