Minden okoskodásunknak ilyen gyorsan (csak ne ilyen eredménnyel) legyen következménye: alig hónapja reklamáltuk, hogy az alternatív zenei bulikat végre ki kellene hozni Savaria Mozi ilyesmire tökéletesen alkalmatlan aulájából. Nos, az oladi iskola tornaterme ugyan kényelmesebb, ám akusztikája még a filmszínházi térnél is katasztrofálisabb. Kiss Tibi, tisztelettel a vendéglátó város iránt, mindezt - és a technikusok emiatti heroikus gépészkedését a keverőpultnál - csak a buli végén hozta szóba. Javasolta azt, amit hosszú évek óta sokan mondanak Szombathelyen, hogy kellene már egy normális, például koncertek megrendezésére is alkalmas közösségi tér. Reméljük mi is, hogy a megújult Sportház végre méltó és alkalmas tere lesz az ilyen összegyűléseinknek.
Azért is hoznánk szóba ezt a triviális körülményt, mert például szegény Szabó Balázst és zenészeit mindez totálisan sújtotta. Minden igyekezetük ellenére is végig úgy szóltak, mintha egy búra alól, vagy egy akváriumból küldenék a hallójáratainkba a dalaikat. Balázs amúgy meggyőzően tehetséges és sokoldalú zenész volt tegnap is, zenekari projektje már kevésbé tűnt összeálltnak és átütőnek. Mindez persze korántsem zavarta az elkötelezett rajongókat, akik az indie- és folk-motívumokból kikevert zenei világba merülve már a bemelegítés alatt önfeledt ringatózásra és olykor már csápolásra vetemedtek.
„Mit hoztál nekünk, Pedro, amigo mio?”
Dicséretesen rövid beállás után aztán színpadra lépett az ország még mindig legjobb koncertzenekara - és kezdetét vette a Dunaújvárosi Fiúk Zenélő Cirkusza. Ami aztán majd' három órát közelítő közösségi élményként hömpölyögött rajtunk végig. Tibiék annyiszor, annyiféleképpen és annyi helyen léptek már elénk csak ebben a kies nyugati szegletben is, hogy jogos volt a kérdés: vajon ma mit találtak ki a hálás, ám a legkisebb lazítást is finnyás kritikával kezelő nagyérdeműnek?
Nos: azt, mint mindig. A zenei műfajok totális keveréséből összeállt, szürreális-álomszerű szövegekkel az érzések és élmények intenzitásáról mesélő impulzív rakenrolljukat. Meg az elképesztően és mindig lebilincselően hiteles személyes jelenlétet, ami náluk mindig is alap. S amiben most szombaton egyértelműen a zenekari bohóc szerepében lubickoló Líviusz vitte a prímet. Bár aztán az este folyamán önfeledt játékához csatlakozott lényegében minden bandatag. Ha van Quimby-titok, akkor az mindössze annyi, hogy ezek a fiúk nem előadják, hanem életük nagyobbik részében élik a zenéjüket.
Sétált a Hold a háztetőn...
Az időközben magára talált hangzás szállította el füleinkbe a klasszikus dalokból, a kihagyhatatlan slágerekből és a váratlanul ütősre sikeredett tavalyi Kaktuszliget csaknem összes dalából összeállt repertoárt. A háttérben izgalmas motívumvilágú animációk és videó-betétek emelték az amúgy is professzionális és a dalok hangulatát tökéletesen közvetítő világítási effektek hatását (ez mondjuk náluk nem újdonság, de ekkora dózisban csak mostanában adagolják).
Ja, és a Quimby nem "alternatív" zenekar már többé. Olyan nyilvánvalóan kevert publikummal találkozhattunk tegnap este is Oladon, amivel más zenekar koncertjein egészen biztosan csak elvétve. Az élőkoncertek semmivel össze nem hasonlítható közösségi élményébe most beleszokó kiskamaszoktól a gyakorló buliba járó tízen-huszonéveseken át, a már családos harmincasok és negyvenesek mellett egyedülálló vagy párjukkal érkező szépkorúakig mindenki képviseltette magát tegnap. Nem akarom kihagyni a kifejezést amúgy kisajátító jobbos zenei szcéna rajongói számára gyilkos poént: EZ az igazi nemzeti rock. A mindenki, a minden magyar popzenéje. (Ahol tegnap még leánykérésre is sor került: magiszter Líviusz celebrálásában Nóra és Péter ígértek egymásnak élethosszig tartó közös utat. Minden jót nekik!)
