Pár hete Lanzarotéra utaztam a csajommal. Ez a Kanári-szigetek talán legszebbike. Nekem legalábbis, mert nem a buja pálmafákkal terhelt klasszikus egzotikumváltozat, hanem egy teljesen különleges mikrovilág, a helyiek okkal hívják a száz vulkán szigetének: az elmúlt pártízezer év lávatevékenysége csodálatosan kietlen sziklasivatagos tájjá változtatta. Ma olyan az egész, mintha művészet- és kaktuszkedvelő emberek kolóniákat alapítottak volna a Marson, és tiszteletteljesen, a természetbe nem belekönyökölve, kedves, hófehér házakkal szabdalták volna meg a túlvilági terepasztalt. Vagyis nem csak volna, mert pont ez történt itt, csak éppen nem a vörös bolygón járunk, hanem Spanyolország egyik Afrika melletti részén.
Maradandó élményeinkből az utolsó pillanatig sem volt képes semmi kizökkenteni. Még a szállásunk elhagyásakor is ott rezgett a nyelvem alatt a grillezett tintahal íze, éppen vándorolt át a hosszútávú memóriámba a tegnapi szerpentines hegymenetünk után meglátott szédítő felhőképződmény, és még rázogattam ki a papucsomból az érintetlenséget sugárzó Papagayo strand homokját.
De aztán a repülőnek, ami felszállt velünk, le is kellett szállnia. És akkor megszólalt. A magyarok tapsa. Meg olykor másoké. Akik valamiféle csodának élik meg a vasmadár reptetését.
Ha egy tényleges marsi táj tényleges szülöttje először tekintené meg az emberi civilizációt, okkal furcsállhatná, hogy miután átszáll a Wizzair gép testéből a kofferváróba szállító reptéri buszba, annak megállásakor már nem tapsol senki. Sőt, a metróvezetőt sem éljenezik meg úton a Deák térre. Nem kap ovációt a közlekedési csomópont sokat látott újságosa, mert pontosan adott vissza, és a fornettis figura sem, amiért pont annyi számú kakaós biszbaszt helyezett el a papírzacskóba, mint amennyit kértek tőle.
Ja, hogy ne emlegessük a pilótát egy lapon, mert ő micsoda felelősségteljes munkát végez?
Valóban azt végez.
De a nap végén az is csak egy munka.
Az is csak egy munka, és a pilóta is csak egy ember, aki ezt a melót kitanulta, embertelenül rengeteg teszt és sokszáz órányi szimulátorozás során eljutva odáig, hogy esetében az egyáltalán nem egy speciális, soha vissza nem térő truváj, ha képes letenni a repülőgépet. Hanem a mindennapi rutin része. Kávézgatni is tudna közben. Még talán meg is tudná keverni a kávét. Rutin és az évek.
Na, és mikor tapsoljuk meg a rutint? Semmikor. Megtapsolni a sztenderden felüli teljesítményeket szokás. Amikor viszont nem azt tapsoljuk meg, hanem a mindennapit, annak az értékelése átcsaphat valami egészen másba - mondjuk gúnyba. És ugye nem gúnyból tapsolunk, mert jóarcok vagyunk.
Szóval ha egy mód van rá, pilótát nem tapsolunk. Ha viszont a pilóta megvalósítja az emberfelettit, mondjuk pokoli turbulenciából rángatja ki a jószágot, vagy brutális késést dolgozik le, és így tovább, na, akkor lehet ütögetni a tenyereket. De egyébként nincs értelme - és még nem is feltétlenül fog jól esni neki.
