Richard Clayderman (aki egyébként eredetileg a jóval kevésbé ábrándos hangzású Philippe Pagés névre hallgatott) kerek hatvan éve született Franciaországban. Korán kezdett zongorázni, karrierje akkor indult be igazán, mikor egy zenei producer csalhatatlan megérzéssel őt választotta a „Ballade pour Adeline” előadására 1976-ban.
Clayderman azóta is megállíthatatlanul koptatja a billentyűket és gyártja az érzelmes dallamokat. Aki szeretné meghallgatni, annak ez alkalommal csak Sárvárig kell elmennie, a mester ugyanis ott ad koncertet a Spirit Hotelben október 12-én. Clayderman, aki most szokásától eltérően nem kért zongorát a szállodai szobájába, a régi slágerein kívül az új albumáról is játszik majd számokat.
Azok a nyolcvanas évek, azok a fehér zongorák
Jaj, kicsordul a könnyem is, ha erre a szőke zongorista-ideálra, és mélyromantikus, szintetizátorral megbolondított melódiáira gondolok! Te is éltél a hetvenes-nyolcvanas években? Akkor a házgyári panelek között a rózsamintás-otthonkás háziasszonyok és Trapper farmeres lányaik egymást taposták egy Clayderman koncertjegyért. Amikor a nyolcvanas években ez a szívkirály kinézett az Orion és Videoton tévé képernyőjéből, egyenesen a hölgyek szemébe, és elklimpírozta a Ballade pour Adeline-t, magyar nők ezrei képzelték magukat egyenesen a Szilvia regényekbe.
Selymes szőke hajával, ártatlan kék szemével ő volt a férfiikon, a Jimmy előtti Magyarország zongorás idolja. Fülbemászó dallamai nélkül még egy polgári esküvőt sem lehetett megtartani, minden menyasszony Neki akart Igent mondani. Kazettákon terjedt, olyan volt, mint a vízállásjelentés: lassan és szilárdan beépült a mindennapokba.
Ki feledhetné hófehér zakóját, hozzá makulátlan fehér fogsorát, aranyló szőke tincseit, melyeket két billentés közt hanyagul hátravet. Azóta tudjuk, mekkora erő lakozik egy elefántcsont és ébenfa billentyűkön táncoló férfikézben (még ha kisfiús is, mondom ezt utólag). Égtek érte a női szívek, ahogy a zongora körül a gyertyák… Richard Clayderman valóban bálvány volt, Kelet–Európa szűkös térségében a hegyi levegő, a hangszeres Alain Delon.
Pár éve az oviban hallottam utoljára a Ballade pour Adeline-t, nem hazudok, kazettás magnóról, a dadusok Claydermanra altatták a gyerekem. Akkor vérbeli sznobként pufogtam otthon egy kicsit, nem is értem miért. Van az a hely, van az a szív, ahol Ő még halhatatlan. (by ps)
