Nagyon régóta nem jártam már az Írottkőn. Nem tudom pontosan mikor, mint ahogy azt sem, miért is hanyagoltam olyan sokáig. Kereshetnék jól hangzó alibit magamnak, motyoghatnám, hogy így jött ki a lépés, de valószínűleg közelebb járok a valósághoz, ha bevallom: az utóbbi időben elhanyagoltam a külvilágot, hegyeket, dombokat és fákat, azt hazudva magamnak, vannak fontosabb dolgaim is.
De most afféletörlesztésként felgyalogoltam a Dunántúl legmagasabb hegyére. És melegen tudom ajánlani mindenkinek, még ezeken a forró, nyári napokon is.
Az Írottkőre gyaloglásnak számtalan verziója van. A leglájtosabb, ha átmegyünk Ausztriába, ott néhány száz méterre a kilátótól található parkolóban hagyjuk az autót, és fütyörészve néhány perc alatt felérünk. Valljuk be, nem túl megterhelő séta, igaz, a kilátás ugyanaz.
Magyar oldalról mindenképpen komolyabb a feladat.
Autóval Velem felől felmehetünk egészen a Hörmann-forrásig, ahonnan kb. két kilométer a csúcs, viszonylag jól kitáblázott, nem túl meredek, de kövektől egyenletlen szakaszokkal. Több mint még egyszer ennyi a távolság, ha a Szent Vidnél parkolunk; de úgy az igazi, ha a hegy lábától, Bozsoktól vagy Velemből vágunk neki. Mi az utóbbit választottuk, és csudajól tettük.
Igaz, hogy sokkal kevesebb túrázóval találkoztunk, mint amire számítottunk, igaz, hogy a túraösvények, padok, pihenők, információs táblák nem kényeztetnek el bennünket, de mindenért bőven kárpótol a táj.
Közepesen laza tempóban nagyjából 2,5 óra alatt jutottunk fel a csúcsra, ennyi idő elég ahhoz, hogy rácsodálkozzunk a Szent Vid tőből kicsavart fáira, hogy megállapítsuk, hogy milyen kellemesen hűvösen tartják a fák a levegőt, és hogy ebből kifolyólag milyen butaság és szűklátókörőség letérkövezni minden talpalatnyi városi felületet.
Az egykori vasfüggöny nyomvonalán járva, eltűnődhetünk azon is, hogy mekkora ordas hazugság volt a szögesdrótokkal bekerített szocializmus, és hogy milyen könnyen el lehetett azt is hinni. Jut idő belebámulni és beleborzongani az erdő mélységes sűrűjébe, elcsodálkozni azon, hogy miért nem teszünk gyakrabban ilyen utakat, illetve azon, hogy milyen kicsi az ember és micsoda jelentéktelen dolgokon tudunk rugózni nap mint nap.
A pont a határvonalra épült kilátóra felkapaszkodva olyan, mintha a munka utáni megérdemelt jutalmunkat kapnánk: a hegymenet után jólesik nekidőlni a kilátóterasz korlátjának, körbepislantani a magasról (882 méter).
Az osztrákoknak az Irottkő csak egy hupka, nem is foglalkoznak vele különösen. Ha arrafelé nézünk, néhány kisebb-nagyobb hegyen kívül nem is nagyon látunk semmi különöset, ellenben a magyar irányban tényleg csodás a táj: Szombathely egy karnyújtásnyira, kicsit odébb a Fertő-tó és a balatoni hegyek, lábunk alatt pedig a Kőszegi-hegység jellegzetes domborulatai a zöld megannyi árnyalatával.
Persze, biztos ki lehet kapcsolódni a tengerparti homokban, a strandon lángost majszolva vagy éppen otthon Forma-1-et bámulva a tévén, de az Írottkő megmászásának élményébe vegyül egy cseppnyi misztikum is. Jól jön majd az a szűkösebb napokon.
