Az unalmas történetek rendszerint az elejükön kezdődnek (hol volt, hol nem volt), és a végükön érnek véget (akkor kell elfutni vélük). Egy kegyhely és egy nem éppen angyali zenei irányzat összehozása egymással önmagában sem unalmas történet (ebben az évben ráadásul jutott a szemérmes, szoknyás kápolna lábához az egyházat hangzásban és elnevezésben egyaránt megbotránkoztató Pokolgép-dübörgés is) – a XXII. Sitkei Rockfesztiválról szóló beszámolót tehát egyszerűen nem szabad a hagyományos történetmesélési sablonban tálalni.
Az úgy kezdődött…
…hogy hazament a közel nyolcezer ember, ürült a kápolna-lejtővel szemközti kaszáló (autónként ötszáz jó magyar forintot kérő tulajdonosának zsebével fordított arányban), és kezdődhetett az autós ügyességi verseny, ahol a rendőrök húzták a strigulákat az elütött részegekért, a gondtalan mulatozás következményeképpen imitt-amott az úttestre táncoló fiatalokért. Ha világos lett volna, szomorúan konstatálhatta volna az éppen színpadon lévő Republic, hogy tovatűnt már a piknikhangulat is: felszedték a lankáról a kempingszékeket, a plédeket, a törölközőket, sőt, a nemzetiszín és piros-fehér zászlók is inkább a vacogó hátakat takarták már - távolodva.
Hoppá-hoppá! Félreértés ne essék! Cipőék előadásával persze nem volt semmi gond! Ugyanolyan kicsit fanyar, kicsit misztikus, kicsit földöntúli, kicsit elmélázó volt, amilyen lenni szokott. Cipő is pont úgy tekergett a mikrofon mögött, mint bármikor máskor – csak jóval kevesebbet láthattak belőle a nézők, hiszen mindössze néhány kósza színes reflektor flangált a csapaton.
Hát persze. Az eseményt - elvileg - közvetítő Duna TV-nek azt mondták a fiúk, hogy márpedig őket mégsem vehetik, mire a tévé azzal válaszolt, hogy szépen, komótosan elcsomagolta a saját generátorát, ami a korábbi fellépők elképesztő színpadképének fényeit táplálta. Aztán ágyő. A Republic meg ottmaradt családias hangulatban. A létszámot tekintve is… – de ennek elsősorban az az oka, hogy egyfelől ekkor már éjjel egy óra volt, másfelől mindenki igyekezett még mindenki más előtt kibűvölni az autóját a tömegből. (Ebből kifolyólag hatalmas volt a tolongás…)
Közszeméremsértés nem volt
Tömegnyomor persze korábban is akadt, csak akkor a színpad előtt és a lelátónak is tökéletes lejtőn. A hazai pálya előnyével induló Lord produkciója közben egymást taposták az emberek. Mindenki látni akarta, lehúzza-e megint a nadrágját Gidó (nem tette, túl bonyolult lett volna: most gombos változat volt rajta, nem csíkos fehérnemű, mint a tavalyi évet lezáró, nagy sikerű és nagyon botrányos koncerten), túléli-e Pohl Misi a szokásos lógatást, dalra fakad-e ismét a dobos? Meg persze közel akartak lenni a vasi rock nagy öregjeihez. Mert nagy(ratartott) emberekhez közel lenni jó. Jó megfogni a kezüket, jó azt hinni, hogy éppen ránk mosolyognak, hogy az a megénekelt sor csak nekünk üzen. És ez sok esetben nem is naivitás – helybéli zenekarról lévén szó.
D. Nagy Lajos Bikiniben…
Ha a Lord a magyar rock doyenjei közé tartozik, a Bikinivel kezet foghat. Bizonyára meg is tették a „fiúk" az ideiglenesen bevételszámlálóvá és frissítő-, valamint jó pörköltosztóvá átminősült kápolna szépen felújított belső terében a váltáskor. Látták valószínűleg egymáson is az idő múlását, meglátszik az mindenkin. De sebaj! Ugyanúgy meglátszik közönségükön is. A színpad előtt csillogó szemmel integető rock-nagyik, a fényeket és a magasan ugráló bácsikat tátott szájjal csodáló unokák és persze a köztes nemzedék, aki már beleszületett a „sitkézésbe". (Kis szerencsével példájukat követik majd a most még békaperspektívás apróságok is.)
Huszonkét év nagy idő. Egyetlen nap is az lehet, ha olyan történik, ami máskor sosem. Ilyen nap volt az a bizonyos Temesvári Vasárnap. Amikor még valóban áthallásosak voltak a dallamok, amikor D. Nagy Lajos talpig Bikiniben először beszélhetett magyar dolgokról magyaroknak a pogromoktól sújtott délkeleten. Ez már a múlt, a zenék azonban megmaradtak. És üzennek - ha nem is olyan erővel.
Más a divat
Ma a gyakran teljesen öncélú zászlólengetés korát éljük inkább. Jutott a kápolna tövébe is lobogó bőven – a fotósok nagy örömére. Volt történelmi piros-fehér csíkos, volt kicsit kevésbé történelmi angyalkás-címeres és nem snassz a mostani koronás sem, ha Kormorán koncertre érkezik az ember. Mert aki magyar – az nagyon legyen az! A magyarság mértékét pedig a magunkra aggatott jelképek, a jellemzően hazafias feliratok jelzik, no meg persze a lobogtatott zászlók száma és a tüdőkapacitás, amivel a Székely-himnuszt énekeljük Koltay Gergelyék (magyar) szívhez szóló (magyar) koncertje után. Szálltunk sólyom szárnyán is, igaz most Demjén Ferenc nélkül… Vigasztalásképpen Gergő elhozta magával Rózsi jellegzetes napszemüveg-kollekciójának egyik darabját, és le sem vette. Szép bongyor üstökével még, khmm, „hajazott" is kicsit a számot híressé énekelő barátjára…
Ha Balázs Fecó itt van, lesz változás, semmi sincs veszve!
Még a kronológiai sorrend sem. D. Nagy Lajosék persze nem a Kormoránnak, hanem Balázs Fecónak adták át a terepet. Balázs Fecónak, aki teljes szívével és lelkével volt mindig a sitkei rockfesztiválok támogatója, sőt, kitalálója is a megyei közgyűlés és a Kápolnáért Kulturális és Sport Egyesület elnökével, Kovács Ferenccel együtt.
Fecó tehát itt volt, és megköszönte mindenkinek, hogy a kápolna már olyan, amilyen: a falait kiszárították, vízelvezető csatornákat kapott, kívül-belül kipótolták, bevakolták, kifestették – szóval, hogy majdnem kész. Semmi humbug! A pénz oda ment, ahova adták. Aztán persze zenélt is Fecó, az egyszemélyes elektromos-orgonaprodukció… - ami a huszonkettedik fesztivál tiszteletére kétszemélyessé bővült: Keresztes Ildikó, az elképesztően dinamikus és valóban varázslatos hangú énekesnő lett a párja. A nézők pedig kapkodhatták a fejüket, hogy követni tudják a folyton száguldozó, pacsirta torkú „rock-ciklont"…
Hol volt, hol nem volt…
Igen, most következik a majdnem-paradoxon: végére maradt a kezdet. Mert persze az is volt, az is kell. Kell, hogy ugrándozzon, hörögjön, tomboljon – éljen… - valaki a színpadon, míg a nagyérdemű felhúzza a sátrát, kinyitja a kempingszékeket, leteríti a pokrócát, megveszi az első sörét. Szükség van az izmok és a torok bemelegítésére, hiszen komoly fizikai megerőltetés várható minden hasonló este folyamán. A sitkei kápolnarock a feltörekvő ifjú tehetségek pódiuma is minden évben. Idén a szombathelyi Halorra, a BAD-re és a Polip Rock Bandre osztották a felvezetők önérzet szempontjából nem túl pozitív, hírnév tekintetében azonban annál jövedelmezőbb szerepét. Utánuk pedig már állítólagos nagyágyúk következtek. Hát, mindenesetre nagyot durrant a Pokolgép… És tény, hogy a közönségízlésnek ezt a szegmensét is illik kiszolgálni, ha sok jegyet akar eladni a szervező…
Hol a vége?
A nézőszám - hét és fél ezer fizető, és csak a mindent látó kápolna tudja, hogy mennyi kibic - azt mutatja, hogy bizony jól válogattak a válogatók. Azért nem olyan jól, mint amikor az István, a király rockoperát hozták el ide Varga Miklóssal, Vikidál Gyulával, Szörényi Levente felügyelete alatt, és tizenkétezernél is több vendéget mutatott a hivatalos összesítés, ám összehasonlíthatatlanul jobban, mint tavaly, amikor Ákost hívták meg fő attrakciónak. Szép volt, jó volt, még Ferenc József is mindennel nagyon meg lett volna elégedve.
Így volt, igaz sem volt talán - mert a végkezdetet is csak be kell valahogy fejezni, s hamár, akkor legyen stílusos. A kápolna fesztivál egyelőre úgy látszik, mindent túlél. Bár volt a kilencvenes évek közepén egy nagy csend, most úgy tűnik, az alvó falu legalább egy napig minden évben harsogni fog. Amíg csak áll a kápolna. Vagy még tovább… A célt nemsokára elérik - lehet másikat keresni! Az eszköz bevált. Sitke mindhalálig!
