Bevallom, nem az idei Sziget egyik legnagyobb sztárjának kikiáltott Dua Lipa miatt mentem ki vasárnap a fesztiválra. Sokkal jobban vonzott a táncolható rock'n'rollt játszó Kaleo, és a kissé pszhichedelikus gitárzenét toló Wolf Alice. De ha már pont egy üres órában van a nap headlinere, nyílván megnézzük, ráadásul várhatóan az olvasókat is inkább az érdekli majd.
De! Ha ön, kedves olvasó úgy gondolja, hogy fogalma sincs ki az a Dua Lipa (mert hát nincs is otthon tévé, azon is csak a Mezzo megy), akkor is biztos, hogy ismeri egy-két dalát, csak épp nem tudja, hogy ő az előadója. Én is azt hittem, hogy összvissz egy számát hallottam eddig, aztán mégis majdnem végig tudtam énekelni a setlistet.
Tanulság, hogy az a hely, ami délután a Nagyszínpad közönségének a széle volt (levegővel és szabad térrel), az most küzdőtérré változott. Mi legalább is menekültünk ki onnan, és ugyan ezt tették még jópáran - kedvencünk az öklendező lány volt a barátnőjével, akit egy anyuka meg is állított kézenfogva a kislányát, és magyarul mindennek elhordta, miközben a (valószínűleg külföldi) lány az arcába öklendezett. Kis magyar abszurd. A Wolf Alice nagy bulit nyomott, de még ott sem volt ekkora pogó, mint itt. Emiatt mi is - és még sokan mások - lemaradtunk a koncert elejéről, de mire hátul végre találtunk olyan négyzetmétert, ahol nem fulladunk meg, már a színpadra is tudtunk figyelni.
Dua Lipa pedig megmutatta, miért került bazi nagy betűkkel a Sziget-plakátokra a neve. Kíváncsi voltam, hogy milyen show-t tud egy ilyen fiatal popsztár a színpadra rakni, de ő inkább látványos bulit nyomott, amibe bevonta a rajongóit is (gondolom rajongók, akik a színpad előtt kibírták azt a prést) és nem egyszerű közönségként kezelte őket. Nagyon úgy tűnt, hogy a 22 éves énekesnő nem azt érzi, hogy ő tiszteli meg a több ezernyi embert a fellépésével, hanem fordítva.
És mindent ki is adott magából, hozott zenekart, vokált, táncosokat, ő pedig énekelt, táncolt, ugrált, lement a közönséghez, és élvezte, hogy a tömeg élvezi. Mindez pedig leghátra is eljutott, ahol ugyanúgy táncoltak és énekeltek az emberek, és odavoltak érte.
Lehet, hogy az énekbe bele lehet kötni itt-ott. Ezt majd megírják azok, akik évekig tanultak zenét, vagy abszolút hallással áldotta meg őket az ég. Egyszerű bulizóként viszont Dua Lipa megmutatta, hogy nem minden popsztár beképzelt gyökér a közönségével (két éve Rihanna). Hogy ez így is marad-e, arra majd visszatérünk pár év múlva.
De milyenek voltak a többiek?
Mint korábban írtam, én sem Dua Lipát vártam a legjobban tegnap. Az izlandi Kaleo megmozgatta a közönséget, élőben még jobban hallatszott, hogy mennyire jó zenészekből áll a banda, és milyen jól vannak hangszerelve a dalaik.
Liam Gallagher beleunt abba, hogy nem rakhatja színpadra a tesóval szerzett slágereket, szóval lenyomott egy csomó Oasis-dalt. Ami tök jó volt, mert lehet, hogy modoros, de nagy élmény volt ennyi emberrel énekelni a Wonderwallt.
A legnagyobb élmény (nekem) akkor is az angol Wolf Alice koncertje volt. A zenekar dalait már filmzenének is használták, Grammy-jelölésük is volt, egyes kritikusok úgy írtak róla, hogy generációnként egy ilyen bandát kap a világ. Ennek ellenére mégis nagyon be kellett ahhoz nyomulni, hogy ugrálhassunk, a közönség egy része inkább csak kíváncsi műkedvelőkből állt, mint rajongókból - sajnos az alternatív rockzenére ma már kevesebben harapnak.
Ellie Rowsellt és bandáját azonban ez nem zavarta, olyan energiát tettek bele a buliba, hogy az bizony még a közönség szélét is megfogta, és amikor lejött, és a kordonra felállva üvöltött a mikrofonba, egy emberként tódult oda a tömeg, hogy még közelebb legyen a bandához.
Úgyhogy ide is biggyesztek egy dalt, hátha sikerül még egy kicsit térítenem:
