Bizonyítvány be a táskába, nézegettünk kifelé, mintha alábbhagyott volna, elő az esernyővel aztán rohanás. A Képtár mögötti parkolóig jutottunk, amikor olyan heves jégeső kapott el, hogy az esernyő sem bírta, lekonyult. Egy fa alá szaladtunk, igaz, viharban fa alá, nem egy életbiztosítás, de dönteni kellett, lábunkon, karunkon, fejünkön csattogott a jég.
Álltunk ott a gyerekekkel, a fa alatt, kopogott a jég, mozdulni se bírtunk, a fiam még örült is, rohant volna jégkockákat szedni. Elénk parkolt egy autó. Ott is egy fiam-korú gyerek bent az autóban, zeneiskolába jöhettek, mint mi. Néztük egymást. Ők a kocsiból ámultak, kézben mobil, talán fel is vették ezt a nyári szupercellás jeges csodát.
Megállt a lábunk előtt egy tűzpiros verda is. Igyekezett volna a fa alá. A nő dacolva jéggel és esővel kiugrott, ázva-fázva de gondosan betakargatta az autóját, majd visszaszállt.
Percek teltek így el, ők az autóban várakoztak, mi a fa alatt, egy karnyújtásnyira, csak néztük egymást
Senkinek eszébe se jutott legalább a gyereknek egy esernyőt kidobni. Vagy mint Szent Mártonnak, legalább egy rossz köpennyel megkínálni bennünket. Nem, nem beengedni az autóba..., az eszembe se jutott vizes lett volna az ülés.
A gyerek a hónom alatt, csattogott a jég, aztán meg az eső. Már mindegy volt, rohantunk aztán vissza a zenesuliba, végül is nem lett baj, csak eláztunk.
Fél óra múlva már sütött a nap, de a rossz érzés bennem maradt.
Nem csak attól, hogy megáztunk. Hibáztattam is magam, hogy hülyeség volt elindulni, reggelre taknyos is lett a gyerek, meg minek ilyen rossz esernyőket egyáltalán megvenni.
