Alföldi Róbert 15 év és a Nemzeti Színház után újra megrendezte a Martin Sperr Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című drámája alapján a Vadászjelenetek a Határ mellett című darabot. Most Szombathelyen. A rendező alig egy éve rendezett Weöres Sándor Színházban. Tavaly nagy sikerrel futott az Augusztus Oklahomában című darab.
Ám az idő szinte mindegy. Mintha az elmúlt bő másfél évtizedben nem változott volna semmi. Küzdünk, meghasonolunk, bűnösökké válunk, kiszolgálunk, túlélni próbálunk. Félünk és féltünk. Magunkat, a jó hírünket, hogy mit gondolnak rólunk és ha kell ezért képmutatóvá is válunk. Nagyjából ezt látjuk a színpadon. Mert igen, ma 2026-ban ebben élünk. Ha tetszik, ha nem.
A rendező nem bízza a véletlenre, hogy a darab közönsége biztosan bevonódik-e érzelmileg az előadásba. Pár percig a nézőtéren ülők is a darab részévé válnak. És a kapcsolódás meg is történik.
Az előadás első percétől egy nagyon kellemetlen érzés kezd egyre erősebbé válni. A szekunderszégyen-érzet. Nem azért, mert rossz a darab. Hanem mert nagyon is jó. Mert pontos, mert magunkra ismerünk és arra, amiben élünk, ami körül vesz minket. Minden karakterrel találkozunk minden nap az életünkben is. Az egymás után következő jelenetek pontosan rávilágítanak és megmutatják az összefüggéseket, amelyek mellett a hétköznapokban elmegyünk, vagy a saját "nyomorunk" miatt nem veszünk észre.
Az előadás alatt végig velünk marad ez az érzés. Nem engedi a rendező, hogy szabaduljunk a szekunderszégyentől. Újra és újra kiváltja belőlünk az összes karakter. Addig feszíti bennünk csak az érzést, amíg az éppen elviselhető. Miközben megpengeti érzelmeink széles oktávját. Együttérzés, sajnálat, vidámság, még ha az keserédes is.
Lesajnáljuk az egyszerű helyi vagányt, beletörődve mosolygunk, hogy igen hány ilyen van. Az anyával - akit szájára vesz a környék a külföldre járó fia miatt - együtt is érzünk miközben cselekedetei a legmélyebb szomorúságot és felháborodás érzését hozzák felszínre bennük. Ok és okozat. Felteszi a kérdést, hogy amit látunk, az vajon az ok, vagy már maga az okozat.
Ahogy szép lassan merülünk, mélyebbre és mélyebbre szégyenérzetünkben és kezd kínos lenni a szituáció jön a "felmentés". Nagyon nagy zárójelben! Egy "felmentő" és "felhatalmazást" adó Orbán nyilatkozat.
Ez a fajta rámutatás a valóságunkra, amiben részesülünk megdöbbentően tud hatni. Kiderül, hogy nincs olyan, hogy valaki csak pozitív főhős lenne. Senki sem csak jó, vagy csak rossz. Valakit a körülmények hajszolnak bele valami rosszba. Mert az egymás ellen uszítás, a felélemkeltés, a gyűlölet szikrájának belobbantása kevesekből hoz ki jó emberi tulajdonságokat. Áldozatunk leszünk mind. Ami persze nem ad felmentést senkinek a tettei alól.
Nincs pozitív lezárás. De ez nem is erről szól, és nem is elvárható. Hogyan is lehetne pozitív az, hogy emberek vesztik életüket, vagy hogy az erőszak tevő megússza következmények nélkül a tettét, és éli egyszerű szürke életét tovább. Hogy életek mennek tönkre. A sugallat, az utasítás fentről jön, még ha sokszor nem is egészen konkrét. Csak sugall. De ez az egyre erősödő sugallat kelt bennünk félelmet valami iránt, amit nem ismerünk, csak megismerni kellene. Szorongunk, félünk, gyűlölködünk, előítéletekkel élünk, bántunk másokat. Valamiért ezek az érzések mindig erősebbek a szégyennél. És bűnösökké leszünk mi magunk is, akarva-akaratlanul.
Szereplők:
Alkotók:
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
