A lakhelyem Linz, szóval azzal kezdeném. A város üres, a boltok polcairól elfogytak a tészták, WC-papírt és szavatosságát hosszan megtartó terméket már nem lehet találni. A híres dugó eltűnt, néhány ember maszkban es kesztyűbe közlekedik, vásárol vagy megy a postára, ha muszáj. De vannak, akik minderre fittyet hányva közlekednek a gyerekekkel. Az általános hangulat komor, olykor ijesztő és néha túldramatizált. Például már egy hete folyamatosan próbáltam WC papírt venni, mivel nekem TÉNYLEG elfogyott éppen. Majd szerdán a boltban – ahova napi szinten járok – titokban tudtak kicsempészni a raktárból egy csomagot. Az indok? Nem merik kirakni, mert elkapkodják.
A boltokban szerda óta végre gumikesztyűben dolgoznak, pénteken egy plexiüveget is felszereltek a kasszákhoz és kitették az embereknek az egy méter távolságot jelző táblát is, amit kisebb-nagyobb sikerrel néhányan használnak is. Én tudatosan már egy ideje csak kártyával fizetek és ahol lehet, tartom a távolságot, kerülöm a személyes kontaktot. A kórházból gyorsan a boltba, onnan haza. A barátaim, ismerőseim is mind így tesznek. Nehéz. Még fel sem fogtam ezt az egészet, mert minden nap a kórházban dolgoztam, emberek között és emberekkel. De aki már egy hete csak otthon van, neki nem hiszem, hogy olyan egyszerű.
A főiskola múlt hét kedd óta zárva tart, így a héten nálam is megkezdődött az otthoni oktatás. A rendszer már múlt héten összeomlott, kezdetnek nem is olyan rossz. De nem aggódom, felkészültek a tanáraim. Nagyon nyugodtak és mindig találnak megoldást, a vázlataik mindig érthetőek és e-mailen is el tudom őket érni. A bizalom, összetartás és a folyamatos információcsere eddig remekül funkcionál.
A kórházi élet ennél picit nehezebb volt számomra több szempontból is. Megfelelő védőfelszerelést kellett beszerezni. Aztán jött a menza bezárása egyik napról a másikra. Se reggeli, se ebed, semmi. Mindenki oldja meg. Közben pedig a boltokban mindenki mindent felvásárol. Félelmetes volt, én sem tudtam és a kollégáim sem, hogy mikor tudunk bevásárolni, mivel este 7-kor már nehéz bármi ehetőt is találni.
Minden közlemény félóránként változott, de egy biztos volt: a nem kórházi ápolást igénylő betegeknek haza kell menniük, a személyzetet és a helyet fenn kell tartani. Ez mind gyorsan meg is történt, a látogatókat kitiltották és minden belépő beteget, akinek muszáj kórházi ellátásban részesülnie, egy külön lezárt vizsgálóba vittek. Jelenleg csak várunk. Várunk valamire, ami vagy jön vagy nem. Félelem, kérdések, együttérzés, vidám percek és nevetés jellemezte a hétköznapokat – mivel mi is csak emberek vagyunk.
Az én meglátásom szerint Ausztria jól fel van készülve, a kormány jól közli és kezeli a jelenlegi helyzetet. Remélem otthon is ez lesz, de félek. Egy amúgy is haldokló egészségügy nehezen fogja ezt átvészelni. Én mégis hiszek az otthon dolgozókban és eddigi tiszteletem most csak még nagyobb feléjük.
Vigyázzatok magatokra, és maradjatok otthon!
