Nagyon hihetetlennek tűnt, amit egy beszélgetésen a minap elcsíptünk: Velencét egykori savariai menekültek alapították. Mégis elkezdünk utánajárni.
Egy-két kör után, nem kis meglepetésünkre, célba is értünk: a szombathelyi származású régészprofesszor, Tóth Endre nemcsak foglalkozott a témával, de meg is fejtette a rejtélyt. Mindezt egy negyven oldalas tanulmányban („A velenceiek sabariai eredete” címmel) írta meg, ami aztán nagyobb visszhangot nem váltott ki.
Nyolcszáz éve az a szóbeszéd járta: a velenceiek Savariából valók
Tóth Endre Szombathelyen nőtt fel, gyerekként megfogta Kézai Simon, a Magyarok cselekedetei című munkájában az a bejegyzés, amelyre később a kutatását is alapozta. A 13. században keltezett történeti munka első részében, a népvándorlás koránál ugyanis ezt olvashatjuk:
Quidam autem Venetos de Sabaria fuisse opinantur
Egyesek véleménye szerint viszont a velenceiek Savariából valók
. (Ez a megjegyzés a XIV. századi krónikakompozíció összeállítójának is olyannyira hihetetlenül hangzott, hogy tagadó mondattá alakította.)
Kézai ezt az ominózus mondatot annak kapcsán írja le, amikor kitér a Magyarország területét birtokba vevő hunokra:
A történetben Sabariának előkelő hely jutott. A szerző szerint, amikor a hunok a Kárpát-medencébe érkeztek, Pannoniát Macrinus tetrarcha kormányozta. Ez a Macrinus sabariai születésű és longobard származású volt. A veronai Ditricus segítségével vette fel a harcot a hunokkal. Cezunmaurnál (Zeiselmauer, Alsó-Ausztria) Macrinus és Ditricus azonban csatát vesztettek.
Ezután a hunok Etelét tették meg királyuknak. Kézai beszámol Attila harcairól, hódításairól, csatáiról. Aquileia ostromával kapcsolatban esik szó ismét Sabariáról. A város sikeres hun ostroma után az aquileiaiak a tengerparti szigetekre menekültek, és megalapították Velencét.
Kézai velencei tájszólással írt
A régészprofesszor szerint a kora középkori krónikaíró gondolatmenetét és következtetéseit nem könnyű feladat nyomon követni, de Kézainak azon kijelentése, miszerint „a velenceiek Savariából valók” közelebb áll a valósághoz, mintsem amennyire gondolnánk. A krónika latin nyelvű szövegének elemzéséből ugyanis kitűnik, hogy a szerzőnek egy ideig Velencében kellett tartózkodnia, mert munkájában olyan nyelvjárási szavak fordulnak elő, amelyek kizárólag erre az olasz tájegységre voltak jellemzőek.
Ezért is gondolt arra Tóth Endre, hogy Kézai a „Magyarok krónikájában” egy a 13. században még Velencében élő helyi szájhagyományt jegyzett le. Ennek kellett hát tüzetesebben utánanéznie.
A történészek azt biztosan tudják, hogy a Római Birodalom utolsó időszakában, a népvándorlások zűrzavaros korában Savariából, ahogy Pannónia más vidékeiről is emberek százai menekültek dél felé, Észak-Itália irányába. Nem tudtak máshová indulni, mint amerre a Borostyánkő út vezetett: a mostani Velence irányába. Történeti írások is beszámoltak arról, hogy komolyabb fennakadásokat okozott a Közép-Duna-vidéki menekültek nagy száma Észak-Itáliában.
A nagy kérdés az volt, hogyan lehet kideríteni azt, hogy a savariai menekültek hol, mely vidéken települtek le? Hiszen semmilyen feliratot nem találtak, nincsenek olyan Savariára utaló személynevek sem, amelyekből következtetni lehetne. A negyedik században ráadásul a sírfeliratokon sem jelzik már, ki honnan származott.
Egy fontos adatnak azonban birtokában voltak
Többféle híradásból ismert, hogy a negyedik század legelején Szent Quirinus püspököt Savariában végezték ki:
Feltehetőleg a keresztények megfélemlítésére, minden bizonnyal Kr. u. 303-ban Quirinust Savariába kísérték. A város színházában, nagy nyilvánosság előtt folyt le a bírósági tárgyalás, amelynek eredményeként halálra ítélték és a Sibaris/Sabaria patak hídjáról malomkővel a nyakában június 4-én a vízbe vetették.
A Quirinus püspök szenvedéstörténetéhez írt függelék legvégén pedig leírják azt is, hogy a vértanú-püspök maradványait savariai menekültek a barbárok elől magukkal vitték Itáliába, és egészen Rómáig, a via Appiáig jutottak el vele. Viszont, ha így is történt volna – érvel Tóth Endre - az ereklyéket kísérő sabariai menekültek nagyobb számban aligha juthattak el ténylegesen Rómáig, legfeljebb az előkelőbbek. A többség nagy valószínűséggel valahol Észak-Itáliában kellett, hogy letelepedjen.
A menekülő savariaiak magukkal vitték Quirinus tetemét
Feltételezhető tehát hogy a Quirinus püspök testi maradványaival menekülő sabariaiak tömege útközben leszakadt – és nem jutott el Rómáig. A többi illyricumi menekülthöz hasonlóan letelepítették őket Észak-Itáliában. Az elszakadás következménye lehetett, hogy Quirinus püspök ereklyéit meg kellett egymás között osztani.
Mindez csupán feltételezés is lehetne, ha Tóth Endre nem talált volna megannyi bizonyítékot. A Quirinus név ugyanis elég ritka, a szent tisztelete a kora keresztény időszakban is meglehetősen marginális volt. Tóth kutatott, majd sorra vette azokat a helyeket, ahol a régészek Szent Quirinusszal kapcsolatos emlékeket - ereklyéket találtak.
Quirinus ereklyéi Velence környékén
Már az 5. század közepén Quirinus ereklye tűnt fel Aquileiában (Velencétől 120 km-re), később pedig a szent tisztelete elterjedt Venetóban (Olaszország közigazgatási egysége az ország északkeleti részén) is, utóbbi helyen a sisciai püspök tisztelete még a 12. században is élő volt.
Szerencsés körülményként a múlt században, Gradóban (Velence és Trieszt között található), a S. Eufemia bazilika főoltára alapjának feltárásakor egy márvány ládikát találtak, amelyből előkerült egy kisméretű, ezüstből domborított ereklyetartó doboz, aminek korát az 5. század közepére tették. Ebben egy kis kapszulában megtalálták többek között Szent Quirinus püspök és vértanú ereklyéjét is.
Egy másik érdekesség: Udinében (Friuli–Venezia Giulia régióban), a San Pietro al Natisone plébánia területén, Cividalétól északra a Natiso hídja Quirinus nevét viseli: Ponte di Santo Quirino, amely mintha a szent halálának módjára utalna. Emellett egy település is viseli Quirinus nevét: falu Pordenonétől (Velencétől 90 km) néhány kilométerrel északabbra található.
Tóth Endre Velencében is talált egy apró nyomot:
a régi velencei nemesség legfelső rétegéhez tartozik az a család is, mely a vértanú nevét viselte: a Quirini (Querini, Cirini) családról van szó. Hogy a család honnan származott, nem tudjuk, mert a származást felsoroló forrás a Cirini család esetében másokkal ellentétben ezt nem közli. Viszont ismerünk egy olyan családot - a Domarsit –, amelyik pannóniai származású volt. Azon kisszámú velencei nemesi család közé tartoztak, akik kézműves tevékenységükről váltak ismertté.
A velencei vezetőréteg egyes családjairól pedig tudjuk, hogy számon tartották vélt vagy valós régi származásukat, a nemesség vezető családjainak besorolása is lényegében eszerint történt.
Mindebből az következik, foglalja össze a régészprofesszor, hogy egy ilyen lokális szent, mint Quirinus tisztelete, sehol máshol az olasz térségben, egyedül Velence környékén terjedt el, csak azzal magyarázható, ha a Savariai menekültek egy része, akik magukkal vitték a mártírpüspök maradványait, ebben a régióban telepedtek le.
Azt azonban tudni kell, hogy ezek a menekültek nem kizárólagosan csak az ókori város, Savaria közigazgatási területéről érkezhettek, mert a római igazgatásnak megfelelően Savaria névvel illeték a városon túli, a településhez tartozó földterületeket is.
Ami tehát bizonyossággal állítható
A kora keresztény világban, Szent Márton születési helye miatt Savaria neve közismert volt. Minden keresztény tudta, hol van. Ez a legenda megkönnyítette a római település nevének fennmaradását.
Ami biztos: Velence környékén valamely barbár nép elől menekülő egykori savariai emberek honosították meg a Szent Quirinus kultuszt. Ennek a menekülési hullámnak azonban – állítja a régészprofesszor – a hiedelemmel ellentétben sok köze nem lehetett a savariai földrengéshez, sokkal inkább az őket kiüldöző barbár hordákhoz. Az már kevésbé tudható, hogy egy vagy több menekült-hullámban érkezhettek-e, mindenesetre számuk több százra tehető.
Másrészt viszont ott van Kézai feljegyzése, ami alapján feltételezhető, hogy a „krónika” keletkezési idejében Kézai találkozhatott Velencében olyan emberekkel, akikben még élt a savariai származás tudata - 800 év után is.
Ebből azonban nem az következik, hogy az V. század elején, a barbár hordák elől a lagúnákba menekülő városalapítók mindannyian savariaiak voltak. Viszont azt igen, hogy Velence első telepesei között, akik elmenekültek a 1300 négyzetkilométernyi mocsaras területre, lehettek savariai származásúak is.
