Eldőlt: az Eurovíziós Dalfesztiválra a Compact Disco mehet. A döntésnek határozottan érdemes örülni, hiszen a csapat ugyan fősodratú, éneklős, könnyen emészthető zenéket ír, azok mégis teljességgel aktuálisak és vállalhatók. Benne volt persze a pakliban, hogy a Rákay Philip, Csiszár Jenő, Rakonczai Viktor és a tavaly csúfos kudarcot arató Wolf Kati esetleg valami kényelmetlen produkciót választ az - amúgy inkább diplomáciai és országok közötti kapcsolatok ápolására szolgáló, mintsem zenei jelentőséggel bíró - dalversenyre, de szerencsére az utolsó körbe már négy olyan dal került, amik közül hármat mi is nagyon megdicsértünk.
A Compact Discót annyira nem, mert ez a daluk sajnos még éppen csak kifelé kecmereg a középszerűségből, ebben a mezőnyben azonban még így is erős versenyzőnek bizonyult - de ha csak annyi hozadéka lesz az ő nemzetközi megmutatkozásuknak, hogy rákeresnek a többi zenéjükre (amik rendre jobbak, mint a Sound Of Our Hearts), akkor már megérte. Na de mégis kik ők, akikről a magyar zenehallgatók többsége olyan nagyon sokat nem hallott még?
Minden egy "gyilkossal" kezdődött
A név, akit elsőként említenünk kell, Behnam Lotfié, az iráni születésű magyaré, aki már régen lerázta magáról a tojáshéjat, ami a zenélést illeti. Némethy Gábor pályatársával Collins & Behnam név alatt már jó hét-nyolc éve gyártják a techno futamokat, eleinte - 2005-ben - például készítettek ilyen törzsi típusú, majd ilyen feszesebb darabokat, aztán a műfaj fejlődésével lépést tartva a 2008-as Palinka már a minimál felé csúszott. De ez volt az az év is, amikor Behnam meghallotta a tévében a Brownfield zenekar frontemberét, Walkó Csabát, amint Seal Killer című slágerét énekli, és érezte, hogy ezzel lehetne kezdeni valami. A közös munka itt kezdődött:
Annyira megtalálták aztán a közös nevezőt, hogy az első "hivatalos" Compact Disco szám, a Fly Or Dive a "legenda" szerint egyetlen délután alatt készült el, 2009-es debütalbumuk, a Stereoid pedig igazán ígéretes startnak tűnt: csak a legszükségesebb hangokra hagyatkozó, kimért és szellős zenék, jó sok szinti, jól odalehelt fankival, reggeli optimista kávéfőzésekhez, és némelyik már első hallásra letapad a fülben, mint például a (cikkíró által a lemez legjobbjának tartott) I'm In Love.
Aztán nem sokkal később, 2010-ben alkalmunk nyílt a csapat egy szeletét élőben elcsípnünk a Budapest Fashion Shown-n, ahol ugyan csak mellékszereplők voltak, utólag mégis sokkal emlékezetesebbnek tűntek a ruhakölteményeknél jó kiállásukkal, sármjukkal, meg a tényleg "kompakt" zenéjükkel.
Axl Rose és a Fonogram
Amit elég hamar felmarkolt az MR2, majd az MTV és egyéb csatornák, ez pedig gyorsan a döntéshozók szeme elé sodorta őket: tavaly már három kategóriában jelölték őket a Fonogram gálán, Az év hazai elektronikus zenei produkciója címet el is vitték, mi meg le is fotóztuk Behnamet Guns'n'Roses pólójában. Hogy a mainstream média ennyire megszerette őket, az jelenthetett volna rosszat is: mondjuk hogy néhányan megpróbálják őket befolyásolni ilyen vagy olyan irányba - második nagylemezük, a tavalyi II című azonban semmi ilyen jelet nem visel magán, egyedül a hangszerelés lett egy fokkal kiterjedtebb, nagyobb léptékű, "stadionosabb", ha úgy tetszik.
Kellett ez, mint egy falat kenyér
- kommtentelte valaki egy velük készített interjú alatt, és egyet kell, hogy értsünk. Bár a vonal, amire ráugrottak, nagyon könnyen tud visszacsúszni a háttér(töltelék)zenék közé, a Compact Disco egyelőre még elég jól lavírozik, hogy az újdonság varázsa ne kopjon el olyan fürgén. Az ő sikerük mindenesetre kapukat nyithat a tényleg minőségi zenék felé, és ki tudja, talán pont egy olyan, régóta a váróteremben toporgó új korszak eljövetelét jelzi, amit végre már nem olyan nevek fémjeleznek, mint a Republic vagy a Hooligans.Ehhez persze az is szükséges lesz, hogy a csapat ennél is jobban kinyíljon, és ne mondhassuk rájuk, hogy "jé, ez remek dal, bár olyan, mintha hallottam volna már valahol." Az esélyük simán megvan. Végül jöjjön az a zene, amit vihetnek Bakuba, az Eurovíziós döntőre.