"Miért is nem mentem inkább a Pókemberhez feleségül?!"

Semmi pánik! – ezzel a darabbal robbant be a fanyar, de eredeti humorú színész-rendező-komikus, Woody Allen a színházi világba. Hétfőn a Centrál Színház (volt Vidám Színpad) társulata az Agora Művelődési és Sportházba is elhozta nekünk az előadást, vele közvetve a szerzőt (aki egyébként maga is játszott a klasszikussá vált burleszk több évadában és szerepében) - meg George W. Bush-t. Utóbbi némileg kényszeredett vigyorral szemlélte a kulissza központi helyére akasztott faliképről, miket nem állít ez az amerikai - Amerikáról?!

Országimázs - görbe tükörben

Mert bizony Woody közvetített Amerika-képe korántsem olyan méltóságteljes, őserőt és világ fölötti uralmat kifejező országimázs, amilyet az Egyesült Államok diadalmas himnusza meg az általános közfelfogás sugároz... A Semmi pánik Amerikája a demokratikus eszme védelmezője ugyan, de megalkuvó, furmányos és álnok diplomaták hadát sorakoztatja fel a jó ügy mellett. Ami pedig az archetipikusként beállított amerikai polgárt illeti?! Nos, az ő vázolt képe bizony közel van az irigykedő Európa USA-képéhez: köpcös, dilis, beteges, puhány, kényes, érzéketlen és elégedetlen, de rendkívül önérzetes a darab tanulsága szerint. (Nem szabad persze feledni, hogy a burleszk elsősorban azzal nevettet, hogy minden sarkítva van benne!)

Mentségére legyen mondva a szerzőnek, a Hollander-család azért nem Smith vagy Kennedy, vagyis legalább a nevük azt sugallja, hogy nem lehetnek tősgyökeres,

igazi

ámerikaiak. (Persze, olyan nem is igen létezik, vagy ha mégis, hát Ezüst Farkasnak vagy Nagy Medvének hívják...) Walter, az apuka ( Magyar Attila) a fent felsorolt összes megmosolyogtató és fejcsóválásra késztető tulajdonságot hordozza. És vállalja magát! Ha csinibabává maszkírozott, határozott, de könnyen elérzékenyülő, illemet és tisztelet nem ismerő felesége, Marion ( Borbás Gabi) kritizálja, csak annyit mond:

Én ilyen vagyok, ha hőst akartál, mentél volna feleségül a Pókemberhez!

Ketten együtt olyanok, mint a Rém rendes család Al Bundyja és az ő

drága, egyetlen

Peggy-je – sziporkaháborút vívnak a T. Nagyérdeműt felettébb szórakoztató, elmés riposztokkal.

Ők a főszereplők – ezt a közönség is érezte: a fináléban a legnagyobb tapsot. Pedig volt egy másik páros is. A kicsit csúnya, kicsit kihívó, kicsit szemérmes, kicsit hisztis, kicsit mégis belevaló Hollander-lány, Susan ( Nagy Cili) és a nagyon defektes (bár született) diplomata, a történet helyszínéül szolgáló kevéssé Amerika-barát arab állam nagykövetének fia, Axel Magee (Simon Kornél) párosa. Ez itt a kevésbé szellemes, ám annál romantikusabb,

Walt Disney-szál

, ami azonban szépen kiegészíti a másikat.

Arab emirátus a Vasfüggöny helyett

Woody Allen első nagy színdarabja a Centrál Színház társulatának előadásában elképesztően jó volt. Bár... A

bár

után itt nem kritika következik, csak az a tény, hogy valójában mégsem Woody Allen első nagy színdarabja volt ez a Semmi pánik-variáció, hiszen a címén felül (eredetije: Don’t Drink The Water) védhető okokból, de azért mégis kissé önhatalmúlag aktualizálták a művet:

egy, a Vasfüggöny mögötti ország

helyett az iszlám világába helyezték át a cselekményt. Ja kérem, változnak az idők – és velük változnak az ősellenségek...

Aki nem látta az előadást, annak kedvéért legyen itt néhány sorban a történet is. (Csak hogy tudja, mit veszített.) Adott egy követség - valahol Keleten. A nagykövet elutazik, posztját kétbalkezes fiára hagyja, utolsó esélyt adva neki ezzel a sok fiaskó után. (A

kis

Axel egyik korábbi hőstette, hogy egy hasonló megbízatás során Brazíliába kávét importált...) Rendben is menne minden, ha egy háromtagú család (bizony, Hollanderék) nem gondolta volna úgy, hogy a kutyás őr és a szögesdrót csak díszlet (esetleg eladó?!), és nekik szabad fényképezgetni az arabok fegyverraktárait.

"Amerikaiak. Csak rájuk kell nézni..."

De bizony ám, hogy úgy gondolták! És már kész is volt a baj. Kémek? Aligha. (Woodynak legyen hála, a történet végére sem derül ki, hogy mégis azok, bár a giccshez szokott kultúraélvező szinte várná.) Az arabok mégis lincselésre készülnek. Szegény turisták bemenekülnek hát a nagyköveti rezidenciára (

Amerikaiak vagyunk! Marilyn Monroe, Elvis Presley, Bruce Willis!

– de hát csak rájuk kell nézni, legyint a helyettes nagykövet. És tényleg...) – ahol persze rögtön feje tetejére áll a világ. És nem is fordul vissza, míg ott vannak.

Márpedig maradniuk kell, ha élni akarnak. És ha már ott vannak, megpróbálják otthonérezni magukat. Az elnök arcképe alatti súlyos íróasztal attól fogva vasalóállvány, a nagyköveti szobában pedig izomtrikós, hálóinges Hollanderek járkálnak, és ha éppen ott találnak egy nagyhatalmú szultánt, azt is jól kiosztják, hogy tudja már hova tenni magát a vacak olajával. Ha meg kikéri magának, kedvesen megkérdezik tőle:

Begurultál, Ali baba?!

És ha nem is ragadnak ott hat évre, mint az emeleti kis szoba lakója, a pap, épp elég ideig boldogítják az elöljárókat és a személyzetet ahhoz, hogy örömkönnyes búcsút vegyenek tőlük, mikor egy ügyes csellel (talpig kaftánban) hazaszöktetik őket – mármint az öregeket. Mert a kicsi lány marad: diplomatafeleségnek. Persze.

Magyar szöveg a la Galla

Szóval csavaros a történet megszámlálhatatlan szituációs poénnal, de ez önmagában nem lehetne elég. Amitől jó volt a Centrál Színház hétfői előadása, az az, hogy minden szerepben megfelelő, tehetséges színész élt(!) a színpadon, különleges, sokat sejtető és sokféleképpen variálható (holott az egyszerűnél is egyszerűbb) volt a díszlet és furmányosan jó a szöveg. Apropó, szöveg! Hogy a magyarul is ilyen jól ülnek Woody poénjai, az nem kis mértékben köszönhető a fárasztó angol humor más neves képviselőit már hosszú évtizedek óta fordító Galla Miklósnak. Állítólag maga kérte Puskás Tamás rendezőtől, hogy bízza rá a transzlatálást. Ki merem jelenteni, hogy nála jobban senki nem csinálhatta volna meg.

És volt is siker. A teltházas előadás végén legalább ötször visszatapsolták a színészeket. Azokat is, akik csak mellékszerepekben alakítottak hatalmasat. Sikere volt a túlbuzgó, tehetséges, de peches titkárnak ( Janicsek Péter) és imádták a színpadi és a nézőtéren ülő közönségét egyaránt valódi bűvészmutatványokkal szórakozó papot, Drobney atyát ( Papp János) is a valódi fehér galambjával meg a pirosszemű tapsifülesével együtt. (Utóbbiból csak a Hollander-családfő finnyásságának köszönhetően nem lett pörkölt.)

Kárász Zénó és Verebély Iván - mellékszerepekben

És színpadon mosolygott még időnként két közismert arc. Egyikükről a nagyközönségnek talán még mindig elsősorban a Família Kft. ugrik be: Kárász Zénó a melák, kicsit terhelt, de nagyon érzékeny szakácsot alakította. Másikuk alig két percet töltött a színpadon - méltatlanul keveset. Kegyelemkenyérnek, névvel csalogatásnak tűnt inkább fellépése, mint szerepnek. Egy nagy nevettetőről van szó, hangját szinkronizált tévéfilmek, mesék tucatjaiból ismerjük, fizimiskája pedig önmagában is eladta minden produkcióját. Verebély Iván itt, most csak egy folyamatosan toilett után érdeklődő, a sürgető szükségtől kissé feszengve, lábujjhegyen közlekedő vendéget alakított.

Szombathely eddig csak az utazószínházakat ismerte, velük a sportház (ritkábban az MMIK) kissé fapados nézőterét. Nagy nevek, ismerős hangok és arcok jártak le kipróbált produkcióikkal hozzánk (a Semmi pánikot kerek egy éve játssza a Centrál Színház), ők hozták a kultúrát ide, a

vadnyugatra

. Hamarosan saját teátrumunk, a Weöres Sándor Színház társulata is bemutatkozik első nagy produkciójával. Az utazó színházak sem maradnak el a tervek szerint. Hölgyeim és uraim, akkor lesz ám csak igazán kulturális kánaán a sokat nélkülözött vasi megyeszékhelyen!

Hacsak meg nem jelennek Hollanderék, és feje tetejére nem áll megint a világ...