Két, jól elkülöníthető vélekedés kapott szárnyra Amy Winehouse halála óta. Az egyik, kevésbé szalonképes, és ezért a sajtó által nem nagyon vállalt nézet körülbelül úgy szól, hogy igazán nem kéne egekbe emelni ezt a kábítószerfüggőt, mi több, rossz példaként kéne emlegetni a bámulatos tehetség elfecsérlése kapcsán, ilyen istenadta ajándékkal kettő albumot - de egyetlen igazán maradandót, a második, Back To Black címűt - összehozni teljes kudarc.
Maga mögé utasítva a pályatársakat
A másik vélemény szerint bármennyire is a botrányait, színpadi esés-keléseit, részeg kóválygásait, elcseszett koncertjeit satírozta combvastagra a média, jobb volna másik irányból megfogni a dolgokat. Onnan, hogy ereiben ott csörgedezett az a vér, ami az olyan nagyságokéban, mint Aretha Franklin vagy Ella Fitzgerald: ő sem a társadalmi ranglétra magaslatairól érkezett, hanem egy munkásosztálybeli zsidó családból, amiben a taxisofőr apuka gyakran énekelt neki Frank Sinatrát.
Amiből végül az kerekedett ki, hogy egyetlen lemezzel is maga mögé utasította az összes, marketingmasinéria által megcsinált énekesnőt, Britneytől Beyoncéig. Mert ahogy énekel, annál hátborzongatóbban őszintébbet keresve sem találnánk a mai popzenében.
Pedig az igazság nem fekete vagy fehér, az ő esetében különösen nem az. Az önsorsrontás együtt járt vele, a meg-megszakadó szívet kioperálni belőle soha nem lehetett volna - nem hiába énekelte, hogy hiába akarta a menedzsmentje rehabra küldeni, ő ebbe nem ment bele. Karizmájához elválaszthatatlanul hozzátartoztak démonjai, és nehéz is elképzelni őt úgy, mint aki majd 50 évesen késő esti talk show-kban cseverészik a bőrkanapén, tisztán, helyrezökkenve, legyintve a múltra. Nem legyintene ő soha, mert egyetlen tettét sem bánta meg. Soha.
Sosem próbált más lenni, mint ami
"Mindig a saját feje után ment. Nem volt rossz lány, csak... más" - mondta apja az Amy-ről valaha készült talán legjobb riportban, a Rolling Stone magazinban. De ezt az átlagközönség szemszögéből nézve sem volt nehéz észrevenni: mindig is ordított az összes számából, hogy ő nem akar mást, csak énekelni, rajongva a hatvanas évek Motown hangzásáért és az akkori girl groupokért (a méhkasfrizura sem véletlen), és nem érdekelte, ki mit gondol róla vagy a szokásairól. Újra megtekerte a staubot, és újra odanyúlt a viszkiért.
Sosem vadászta a hírnevet, az talált el hozzá. Ha pedig már így történt, akkor sem próbált más lenni, mint ami, továbbra is mindenféle mentegetőzéstől mentesen dalolva el, hogy vele csak baj van, vagy hogy a szerelem egy vesztes játék - ahogy azt írtuk cikkünkben öt Grammy-nyertes albumáról három éve.
Magukat író dalok
"A dalok szó szerint magukat írták meg. Az összes a Blake-kel való kapcsolatomról szól. Soha, senki iránt nem éreztem még így, mint iránta. És szörnyen éreztem magam amiatt, ahogyan bántunk egymással. Volt, hogy azt hittem, soha többé nem látjuk egymást. Ezen ő már csak nevet, mondván, miről beszélek, hiszen szeretjük egymást, mindig is szerettük. De én ezt nem találom viccesnek. Én akkor meg akartam halni" - mondta egyszer viharosan katartikus kapcsolatukról, és arról, amikor az emlegetett Blake Fielder-Civil visszament volt barátnőjéhez. Egyébként meg igazi bűntársak voltak ők, önpusztító pár: egyszerre a legjobb és legrosszabb dolog, ami történhetett velük az volt, hogy rátaláltak a másikra.
Amyt érzelmi túlérzékenysége tette naggyá, dalait pedig ellenállhatatlanná, de egyúttal ez hajszolta bele a lefelé vezető spirálba is. Ha ez nem lett volna, nem születnek ekkora zenék, ha ez nem lett volna, nem hal meg. Amy Winehouse a legnagyobb is lehetett volna, de már nem bírta el a törékeny testére nehezedő terheket.
De zárjuk csak le szépen, egy olyan régebbi felvétellel, amikor még színpadképes volt, és amiben minden benne van. Ehhez már nem kellenek szavak.
