Ritka pillanat: hétfőn 16 óra előtt néhány perccel letettük a lantot a szerkesztőségben. Fotós kollégánkra azonban még vártak feladatok, s mint kiderült az esős délutánon nem elég, hogy gyalog érkezett, még esernyője sem volt. Úgy gondoltuk, összekötjük a nem annyira kellemest a hasznossal: segítünk a kollégán, közben elintézzük ügyes-bajos dolgainkat, és készítünk egy nem oly rövid élménybeszámolót is. Úgyhogy öveket becsatolni, mert elfordítjuk a slusszkulcsot!
Hat percig pöfögtünk a kereszteződésben
Indulás előtt azonban még a fejünkhöz kaptunk, ugyanis ekkor derült ki, hogy úticéljaink között az összes olyan hely szerepel, ahol mostanság nagy az egy négyzetméterre eső munkagépek száma. Első utunk a Weöres Sándor Színházhoz vezetett. A már korábban átszabott Petőfi utcán közelítettük meg az intézményt. Azt nem állítanánk, hogy mi is átszabtunk a jeles költőnkről elnevezett közterületen, ám összességében egész gyorsan tudtunk haladni. (Egyébként úgy láttuk, már nem kell túl sokat aludni, hogy visszakapjuk mind a négy sávot.)
Az Akacs utcai kereszteződést persze lezárták, így a Rohonci felől támadtunk. A rendőrség mögötti utcában aztán több krátert láttunk, mint egy idős láncdohányos arcán. Itt jegyeznénk meg, hogy a videón nem azért remeg sokszor a kép, mert dühünkben pofoztuk a kamerát, vagy mert az amcsi filmekből ismert ugrálós autóban gurultunk. Sokkal inkább az úthibák rendezték el a gyomrunkban a kései ebédet.
A gyors fotózás után irány a Deák Ferenc, majd a Paragvári utca. És itt jött a feketeleves: pontosan hat percig pöfögtünk a Paragvári és a Petőfi kereszteződésében. A harmadik minutumban a kesztyűtartóban pihenő kártyapakli után nyúltunk. Az ötödikben csúnyát mondtuk, majd feltettük a kérdést: vajon melyik autósnak lenne kevesebb a havi bruttója, ha elengedne bennünket? Nem sokkal később jött egy úriember, aki előzékenyen tovahaladásra bíztatott. Megtettük, majd átbukdácsoltunk a sajátos aljzati viszonyokkal megáldott Kőszegi utcán.
Rémálom a Thököly utcában
Itt gyorsan bankoltunk egyet, majd irány a városháza. A Széchenyi és Szily János utca kereszteződésében aztán másfél kilométeres sort találtunk. A városházánál elkészültek újabb fotóink, majd teszteltük a Thököly utcában készülő körforgalmat. Erről két megállapításunk lenne: 1. Van még munka bőven. 2. Sokak, vagy a furcsa köralak misztikus varázsa, vagy az átaludt KRESZ-órák miatt, nem éppen szabályosan használják a körforgalmat.
A képtárnál kollégánk újra előszedte a fotóapparátot, mi pedig telefont kaptunk. Egy jó barátunk érkezett, szintén esernyő nélkül, vonattal. Ekkor először az égre, majd a motorháztetőre néztünk. Utóbbin nem láttunk máltai keresztet, így valószínűleg nem mi vagyunk a szeretetszolgálat. De a barátság, az barátság. A képtártól viszonylag könnyen eljutottunk a vasútállomásig. A Vörösmartyról jobbra lekanyarodva megnéztük a frissen aszfaltozott Széll Kálmán utcát is. Itt rögtön eszünkbe jutottak a murvás raliszakaszok, amit ez esetben még a 20 centivel a felszín alatt lévő aknafedelek is nehezítenek.
Végül már csak barátunkat kellett hazavinnünk a szintén félig lezárt Pázmány Péter körútra. Mivel a Hunyadi felől hiába próbálkoznánk, maradt a Kinizsi utca. Aztán itt már elvesztettük a fonalat. Hogy létezik az, hogy egy eredendően egyirányú utcában szembe is jönnek autók, és mindezt szabályosan teszik? Innentől más remény híján, barátunkat már navigátorként használtuk. Összegezve, másfél óra szabadidővel és néhány liter benzinnel lettünk szegényebbek. A tiszta menetidő 51 perc volt, tehát a munka gyorsabban ment, mint a közlekedés.
Mint a fenti írás is mutatja, az útépítők mellett mi sem kapkodtuk el a munkát. Az igazsághoz ugyanis hozzátartozik, hogy a Petőfi utca körülbelül egy napja újra rendesen járható. Vagy csak meghallotta valaki, hogy volt egy körútunk...
