Harmincas éveiben járó fiatalemberrel beszélgetek az idei labdarúgó világbajnokságról, s megemlítem, hogy mi már kétszer is játszottunk vb-döntőt. Tágra nyílt szemmel elcsodálkozik. „Mi az, hogy kétszer? Hát nem csak az Aranycsapat lett ezüstérmes? – kérdezi csodálkozva.
Az Aranycsapat előtt és után
„Nem bizony, ugyanis 1938-ban ugyancsak vb-döntős volt Magyarország, és sajnos akkor is „csak” ezüstérmet szerzett” – világosítom fel. Elmondja, hogy nemcsak ő, hanem egészen biztosan egész ismeretségi köre sem tud erről. De, miért is tudnának, ha a magyar futballtörténelmet előszeretettel datálják az Aranycsapattól, pontosabban az 1953-as angol-magyartól. Pedig előtte is, utána is szép sikereket ért el a magyar labdarúgás, a magyar válogatott.
De, ha ez ember nem lát tovább az orránál, ez esetben az Aranycsapatnál, akkor bizony minden más siker háttérbe szorul. Olyan sikerek, mint a különböző kupagyőzelmek az 1960-as, ’70-es években, az 1966-os világbajnokságon a címvédő brazilok eltángálása, vagy éppen a Videoton menetelése, az UEFA kupa döntőjében aratott győzelme a Reál Madrid ellen 1985-ben a Bernabéu stadionban.
Nemcsak a század elején, de az Aranycsapat utáni évtizedekben is volt olyan magyar válogatott – lehetne akár „ezüstcsapatnak” is nevezni -, amelyik olyan nemzeti válogatottakat ütött ki, amelyek ma a világ élvonalához tartoznak. Jó tanuló módjára még ma is fel tudom sorolni ezt a standard – Szentmihályi - Mátrai, Mészöly, Sárosi - Solymosi, Sipos – Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi összetételű csapatot, amelyben alkalomadtán Sárosi helyett Sóvári, Tichy helyett pedig Rákosi jutott szóhoz.
Európai sztárcsapatokat győzött le akkoriban nem akármilyen mérkőzéseken például az Újpesti Dózsa, a Bp. Honvéd vagy éppen a Ferencváros. Ezért nem szabadna misztifikálni csapatokat, ahogy játékosokat sem. Világbajnoki döntők és világbajnoki ezüstérmek között nincs különbség. 1938-ban Franciaországban ugyanolyam jelentős siker volt a magyar labdarúgó válogatott vb-döntős szereplése Olaszország ellen, mint 1954-ben (ez évben éppen 60 éve) Svájcban Németország ellen. Igaz, akkor is elveszítettük a döntőt.
Zsengellér, Orth, Albert és Sándor Csikar
A múlt század első évtizedeiben – az Aranycsapat hírneve által máig háttérbe szorult – játékosok futballoztak idehaza, mint Zsengellér Gyula, Orth György, Titkos Pál vagy éppen Sárosi György.
Orth Györgyről azt lehet olvasni az interneten, hogy kora legkiválóbb labdarúgója volt. Ez egy reális megfogalmazás, szemben Puskás Ferenccel, akit az emlékoldalán így minősítenek: „A leghíresebb magyar, a valaha élt talán legnagyobb futballista”. Igazi költői túlzás. Még az is megkérdőjelezhető, hogy Puskás Öcsi minden idők legjobb magyar futballistája volt, nemhogy a világ legnagyobb focistája.
Ugyanis a magyar labdarúgás történetében százszámra voltak kiválóságok. Már az Aranycsapatban is olyan „konkurensei” játszottak a „Száguldó Őrnagynak” mint Hidegkuti, Bozsik, Czibor, Kocsis, de a következő generációban sem volt semmi Sándor Csikar, Fenyvesi Máté, Albert Flórián vagy éppen Tichy Lajos tudása. S, ha már minősítünk, hol van a helye – Puskással is összehasonlítva – az egyetlen magyar aranylabdásnak, a közelmúltban elhunyt Albert Flóriánnak (a Császárnak)?
Szóval nem szabadna dobálózni a nagy szavakkal, s nem szabadna túlmisztifikált kijelentéseket tenni. Tagadhatatlan tény, hogy Puskás Öcsi korának egyik legnagyobb, legismertebb magyar futballistája volt. De őt is csak kora más játékosaihoz lehet hasonlítani, ahogy nem lehet összehasonlítani a portugál Eusébiót Cristiano Ronaldóval, brazil Pelét Neymarral vagy az argentin Maradonát Messivel.
A mai kor labdarúgása jelentősen eltér az 1950-es, ’60-as évek focijától. Más taktika, más felfogás. A múlt évben, az Évszázad mérkőzésének kikiáltott angol-magyar jubileuma alkalmából a találkozóról vetített filmfelvétel alapján nem nehéz elképzelni, milyen eredményt érne el az 1950-es évek magyar Aranycsapata a mai holland vagy spanyol válogatottal szemben, a Barcelona vagy a Bayern München elleni eredményről már nem is beszélve.
Valahogy úgy vagyunk a magyar labdarúgás történetével, mint az ország történelmével, amelyből mostanában előszeretettel ragadjuk ki az 1956-os forradalmat vagy a trianoni békediktátumot. Pedig mindkettő csak egészében és folyamatában értékelhető reálisan. Ahogy az Aranycsapat sikereiben labdarúgásunk győztes csatáit éltetjük, történelmünkben vereségeinket siratjuk.
