Kinyitom a hűtőm ajtaját, egy ujjnyi vaj, májkrém, kicsavart citrom, répa, más semmi, vagyis a Góbi sivatag egy forgalmas kereszteződésnek tűnik ehhez képest. De nem keseredtem el, mert azt olvastam, hogy nemsokára összeállítják a Nemzet Művésze listát, és az életjáradékkal jár. Vagyis most kicsit koplalok, de majd jön Fekete György, és segít rajtam. Különösen azért, mert e listán olyan is szerepelhet, aki a művészetben elméleti szakember.
Magánnyugdíj rendszer hiányában mára már a legjobb buli, ha valaki be tudja lobbizni magát az életjáradékosok közé. Hál Istennek, most kapta meg Kárpáthy György a sportolók között, aki vita nélkül megérdemli. Különben is, talán a sport az a még érintetlen terület, ahol nem számít, hogy a versenyző melyik politikai párttal szimpatizált. A kultúra mindig is más, és ennél melegebb pite volt.
Ott tartottam, hogy ülök a konyhámban, és várom, hogy az életjáradékomról szavazzon magában Fekete György. Több szempontból is esélyes vagyok. Messziről és közelről is keresztény magyarnak látszom, szoktam nőkkel lefeküdni, és elmúltam ötven éves. Gondolom ennyi elég lesz. A munkásságomat, most hagyjuk.
Illetve ne, lehet, hogy majd az is számít az Orbán féle új Magyarországon. Oké, szalámit is loptam, de ez csak megerősítheti a döntéshozót, hogy lúzer Tibi érdemes az életjáradékra. Hátha, akkor nem lop. (Rossz akaróimnak mondom, hogy a szalámi alacsony kereskedelmi értéke miatt, még mindig büntetlen előéletű vagyok, sajnos.)
Pár évvel ezelőtt, amikor életútinterjút készített velem a svájci Who Is Who, nem akarta elhinni, hogy semmilyen díjam, kitüntetésem nincs. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy olyasvalaki, aki részt vett újság, rádió, fesztiválok alapításában, kulturális szervezetek tagja, ráadásul még celeb is, ne kapjon egy kis keresztet legalább. Hiába magyaráztam neki, hogy nálunk olyan soha nem fog kapni semmit, aki független a politikai pártoktól és egyéb hatalmi köröktől. Ebben az országban ez a hatalom kedvenc játéka, megnevezi hatalmának kulturális alapjait, így osztva meg az egységes magyar kultúrát. Másképpen, hogy érthető legyen. Biztosan törvényt módosítanak a parlamentben akkor, ha Kovács Ákos fiatalkora miatt nem kaphatja meg ezt a címet. (Nem hülyéskedek, lássátok a hetven év feletti lojális alkotmánybírák visszahelyezését a húsos kondér mellé.) Az is biztos, hogy Kulka Jánosra nem fogadnék a bookmaker irodákban, biztos vesztes. Valószínűen, feltűnnek majd új-régi nevek, és végre értékelni fogják a nemzeti érzelmű tűzzománc művészeket is.
A hatalmi versengés utolsó szakaszában a választók totális megkenése zajlik. Mindenki ígér, a kormány jobb helyzetben van, adhat is. Most már napi törvénykezésben folyik a pénz minden társadalmi réteg felé, a szegényeket kivéve, hogy higgye is az a cudar szavazó, Magyarország jobban teljesít. A művészlisták felállításának különös szépsége, hogy eljátszatják a néppel, hogy ő is a játék részese, szavazhat, telefonálhat, az emelt díjas szám nem több háromszázharminc forintnál. Az egységes magyar kultúra meg tovább repedezik.
Viszont nekem nem kell mást tennem, mint néznem a hűtőm ajtaját, és várni a telefont. Amibe egy fából faragott hangú magyar hatalmasság azt mondja: Bocs, Tibi, művészkém, hogy kicsit későn, de még életed kétharmadában felhívtunk telefonon, nem akarunk zavarni, csak van egy kis életjáradékod a postán.
